Szimfonikus percek, egy forradalmi újításokat hordozó zongoraverseny, szimfonikus költemény, operarészlet és „régi csibésztörténet rondóformában”. Három fantasztikusan hangszerelő zeneszerző, kimondatlan, mégis hallható történetek és a szimfonikus zenekaron kikeverhető végtelen hangszín – ezt kínálja a BFZ és a több mint 60 éve pályán lévő szaktekintély, a legendás Rudolf Buchbinder közös luganói koncertje. A Beethoven-előadásairól ismert zongorista Dohnányi táncszínpadra megálmodott Szimfonikus percei után lép pódiumra Beethoven utolsó olyan zongoraversenyével, amelyet még saját magának szánt a szerző. A szünet után Richard Strauss kerül a középpontba: a jól ismert nőcsábász története után Oscar Wilde csábító, de rémisztő hősnője elevenedik meg, végül zenei tréfáival Till Eulenspiegel tör borsot a közönség orra alá.

1933-ban, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának 80. születésnapján összeállt a nagy magyar zeneszerzőhármas: Bartók, Kodály és Dohnányi egy-egy műve szólalt meg az ünnepi hangversenyen. A Szimfonikus percek egy évvel később a budapesti Operaház színpadára is eljutott Dohnányi felesége, Galafrés Elza koreográfiájával. A mű öt tétele a tündéri Capriccio, a szomorkás Rapsodia, a lendületes Scherzo, egy 16. századi dallamra írt variációs tétel és a felhőtlen Rondó.

Beethovennél 1798-ban jelentkeztek először a siketség jelei, amelyek elsősorban előadóművészi pályáját akadályozták, tíz évvel később pedig végleg lemondani kényszerült a zongorista karrierről. Az 1808. december 22-i bécsi koncert volt az utolsó, ahol szólistaként kiült a zenekar elé. Legsúlyosabb hangvételű 4. zongoraversenyét játszotta, amely – mivel saját magának készült – tele van rögtönzésszerű szakaszokkal. A darabot nem zenekari bevezető nyitja, ahogy az a korban megszokott volt, hanem – a zenetörténetben először – azonnal a zongora indítja egy, a híres sorsmotívummal rokon főtémával. A második tételben két külön világ szenvedélyes és feszült párbeszédét halljuk; Liszt szerint az Orfeusz-történet megzenésítése ez. A finálé aztán vidám rondóval oldja fel a gyakran befelé forduló művet.

Incselkedő, egyre vehemensebb zenei téma négy kürtön, amelynek visszatérései között lírai dallamok szólalnak meg – cím nélkül is sejthető: Don Juan hódításairól van szó. Strauss nem engedte, hogy szöveget nyomtassanak 1888-ban készült művéhez, hiszen zenéjében oly világosan követhető a történet. Tömör, hatásos és dallamokban gazdag portré.

Csábító férfi után csábító nő: az érzelmileg túlfűtött mostohaapja előtt izgató táncot lejtő fiatal Salome bármit kérhet a Hétfátyoltáncért cserébe. A lány Keresztelő János fejét kéri ezüst tálcán. A teljes őrület előtti utolsó gyönyörű jelenet Strauss 1905-ben bemutatott operájának legismertebb része; fokozatosan építkező egzotikus zene.

A koncert zárószáma Till Eulenspiegel, a német mesevilágból származó csínytevő sorsáról emlékezik meg. A rondóformába rendezett, össze nem függő kalandokat két félreismerhetetlen Till-motívum köti össze, amelyek a főhős halála után is megszólalnak, azt sejtetve: a polgárpukkasztás örök. A könnyed, szórakoztató zene egyik legnagyobb erénye, hogy a játékos felszín alatt magában hordozza az élet mélyebb rétegeit is.