„Csak én ismerem a kulcsát ennek a rettentő menetnek.” Mondhatta volna ezt a szimfóniák nagy mestere, Haydn, kinek utolsó szimfóniája mintegy összegzi a műfajról szerzett addigi tudást. Vagy épp a zenedrámáinak minden részletét egyedül kézben tartó Wagner, aki születésnapi ajándékként írta feleségének, Cosimának a Siegfried-idillt. A mondat mégis Arthur Rimbaud-tól való, és Britten Színvázlatok című művének mottója. A gyakran tenor hangon megszólaló dalciklust most eredeti, szopránváltozatban hallhatja a közönség. A Fesztiválzenekar szólistája a The Times szerint „édesen csillogó” Anna Prohaska.

1870 karácsonyának reggele, Cosima születésnapja. Tizenöt zenész jelenik meg Wagnerék házának lépcsőjén, és egy végtelenül lírai és intim szerenádot játszanak a szerző nejének. A zenében megjelenik legkisebb gyermekük, Siegfried (vagy ahogy a szülei becézték: Fidi), Cosima hálószobájának narancsos árnylatú tapétája, meg persze néhány motívum a Ringből. Ez a Siegfried-idill.

Britten hihetetlen érzékkel nyúlt angol, de akár olasz, vagy az 1940-es Színvázlatok esetében francia költeményekhez. Fanfár, vagyis trombitákat imitáló hegedűk és brácsák nyitják a művet. A Városok az iparosodás nyüzsgését mutatja be, majd az egyszerű A mondat és a táncszerű Antik következik. Egy képzeletbeli Királyság és egy Tengeri vers után a zenekar közjátéka szól, végül az erotikus Being Beauteous és a Menet zárja a ciklust.

„Az új D-dúr szimfónia az utolsó, amit Anglia számára komponáltam” – írta Haydn 1795-ben. A mű bemutatóján kizárólag Haydn-darabok szólaltak meg a szerző vezényletével – igazi fináléja volt ez a második londoni turnénak. Az első tétel lassú bevezetésének és gyors főrészének összekapcsolása, a letisztult középső tételek és a horvát népdalt dudakísérettel feldolgozó finálé méltó befejezése az életmű legfontosabb szeletének.