Emlékszik még, hogy szólt a Budapesti Fesztiválzenekar, amikor először léptek fel Granadában?

Arra emlékszem, hogy Granadában nagyon kellemes élmény volt a zenekar hangzása. Persze ehhez a hely szépsége is sokat hozzátesz. Amikor a látvány és az akusztikai környezet is ilyen csodálatos, a kettő együtt különleges esztétikai élményt teremt.

Nemrég a Concertgebouw zenekar muzsikusaival beszélgettem. Azt mondták, hogy a globalizáció következtében fennáll a veszélye annak, hogy a nagy zenekarok hangzása egyre inkább egységessé válik. Ön szerint ma fontos, hogy egy zenekar megőrizze a saját, jellegzetes hangzását – akár a helyi zenei hagyományokból táplálkozó karakterét is?

Én kevésbé fókuszálok a hangzásra – számomra maga a zene fontosabb. A zene érzelmi hatása nem merül ki a hangzásban. Az időzítés, a belső szabadság és egy zenekari előadás dinamikája sokkal fontosabb, mint maga a hangzás. Ez az énekeseknél is így van: az előadásmód sokkal fontosabb, mint a hang szépsége.

Korábban azt mondta, hogy a karmesternek a zenét kell szolgálnia, nem a saját egóját. Ez nem válik időnként mindennapos belső küzdelemmé?

Egyáltalán nem. Szó sincs küzdelemről. Egy karmesternek hinnie kell abban, hogy a zene felemelő élményt nyújt a hallgatónak, és ezt a felemelő élményt kell megpróbálnia létrehozni. Mi csupán tolmácsok vagyunk.

Mit tart a legfontosabb felelősségének a zene szolgálatában?

Hogy jobbá tegyük az embereket. Hogy a békét és a toleranciát szolgáljuk. Hogy segítsünk az embereknek jobban megérteni önmagukat.

A karmesterről általában úgy gondolkodunk, mint aki beszél, utasít és döntéseket hoz. Munkájának mekkora része áll valójában a figyelmes hallgatásból?

Vannak döntések, amelyek minden zenekar és minden koncertterem esetében ugyanazok. De vannak olyanok is, amelyeket az adott zenekar képességei és a terem akusztikája határoz meg. Ha például egy tempó nagyon gyors, bizonyos zenekarokkal és bizonyos koncerttermekben kiválóan működik. Máskor viszont lassítok, ha a zenekarnak több időre van szüksége a jó játékhoz, vagy ha a terem hosszú utózengése ezt kívánja. Figyelem az eredményt, és ahhoz alkalmazkodom.

A valódi figyelemhez szükség van valamiféle belső csendre?

Igen, abban az értelemben, hogy nyitottnak kell lenni. Ha már a zenekarral való munka előtt teljesen kész elképzeléssel érkezel, kevésbé leszel rugalmas. Ha viszont megőrzöd a belső csendet, és egyszerűen figyelsz arra, amit kapsz, sokkal szabadabban tudsz létrehozni egy jó előadást.

Úgy vezénylünk, amilyenek vagyunk? Más szóval: a karmester belső világa óhatatlanul megjelenik abban a zenében, amelyet létrehoz?

Bizonyos mértékig igen. Mi a zeneszerző gondolatait tolmácsoljuk. Olyanok vagyunk, mint egy szűrő: átengedjük a zenét a saját személyiségünkön. Ezért a végeredmény valamennyire mindig ránk fog hasonlítani. Ha azonban ez a szűrő túl erős, akkor a karmester túlságosan fontossá, túlságosan egocentrikussá válik.

Amikor feláll a pódiumra, egyszerre kell elég magabiztosnak lennie ahhoz, hogy vezesse a zenekart, ugyanakkor elég alázatosnak is ahhoz, hogy tudja: nem birtokolja az abszolút igazságot. Könnyű megtalálni ezt az egyensúlyt?

Nagyon könnyű. Nem vagyok tökéletes, de ez nem zavar, nem is akarok tökéletes lenni. Nem vagyok olyan jó, mint Gustav Mahler, de jobb vagyok sok karmesternél, akiket hallottam. És ez így rendben van.

Ha visszatekint az életére, úgy érzi, ma azért vezényel másként, mert emberként megváltozott, vagy egyszerűen azért, mert több tapasztalatot szerzett?

Valószínűleg a kettő együtt.

Egy egész életet a zenének szentelt. Van még olyan kérdés a vezényléssel kapcsolatban, amelyre máig nem találta meg a választ?

Ó, igen, nagyon sok ilyen kérdés van. El tudok képzelni sokkal jobb csapatmunkát karmester és zenekar között. Például jó lenne, ha több tér jutna a kételyek megfogalmazásának. A legtöbb zenekar azt szereti, ha a karmester határozott és meggyőző. Szerintem viszont nagyon jó lenne, ha egy karmester reggel úgy érkezhetne meg a próbára, hogy azt mondja: ma a darabbal kapcsolatos kétségeimen szeretnék dolgozni.

Vannak olyan művek, amelyekhez ma is tiszteletteljes áhítattal közelít?

Igen, vannak. Schumann egészen különleges és rendkívül nehéz. Azt hiszem, megtaláltam a kulcsot a 3. szimfóniához, de a többihez még nem.

El tud rejtőzni egy karmester a pálca mögé, vagy a zene mindig elárulja, hogy valójában ki ő?

A zene mindig elárulja. Minden egyes pillanatban. Még ha megpróbálok is a zeneszerző mögé bújni, soha nem sikerül teljesen. Ugyanúgy, ahogy egy színész is mindig a szerepe és a saját személyisége kombinációja.

Mennyire képes a történelmi pillanat alakítani egy zenei előadást? Eszünkbe juthat például a Fidelio salzburgi előadása közvetlenül a II. világháború után, amikor a zsarnokságból való felszabadulás története különösen mélyen rezonált a zenekarra, az énekesekre, a karmesterre és a közönségre egyaránt. Vezényelt már olyan előadást, amelyet egy jelentős történelmi esemény – akár reménykeltő, akár tragikus – olyan mélyen befolyásolt, hogy az maradandó nyomot hagyott magán a zenén is?

A 90-es években, a balkáni háború idején szerb, horvát és bosnyák kórusokat hívtam meg, hogy együtt énekeljék Beethoven IX. szimfóniáját. Felejthetetlen volt.

Idealistának hangozhat azt mondani, hogy a zene megmentheti a világot. Dosztojevszkij azt írta, hogy a szépség fogja megmenteni. Ha nem is menti meg, hisz abban, hogy a zene képes kibékíteni bennünket azzal, ami tönkrement? Azzal, ami rossz?

Azt hiszem, segíteni fog. Például az igazság egyre inkább elveszni látszik az internet, a közösségi média és a mesterséges intelligencia korában. Egy zenekar azonban valóban az igazságot játssza: mi nem hamis Beethovent vagy hamis Mozartot szólaltatunk meg. A közönség pedig megbízik ebben. Talán mi lehetünk az igazság őrzői.

Olyan világban élünk, amelyet az állandó ingerek és az azonnali fogyasztás jellemez. Mit tud ma még nyújtani egy szimfonikus koncert, amit sehol máshol nem lehet megtapasztalni?

Az igazságot.

Az interjú alapján megjelent spanyol nyelvű cikket itt találják.