Turné: Menuhin Fesztivál Gstaad

Grandiózus romantika a világ egyik legjobb együttesének tolmácsolásában: Rachmaninov és Mahler a Budapesti Fesztiválzenekar műsorán. Egy dal, amely szavak nélkül a legkifejezőbb. Egy virtuóz zongoraverseny, amely talán csak a szerzője szerint „kényelmesebb” az előzőnél. Egy szimfónia, amely új szintre emelte a műfajt. Egytől egyik érzelemgazdag, gyönyörű művek. A dalirodalom kuriózuma, az eredetileg énekhangra és zongorára írt Vocalise zenekari változata nyitja a koncertet, majd a 3. zongoraverseny szólal meg Isata Kanneh-Mason előadásában, aki a Royal Albert Halltól a Carnegie Hallig bejárta már szólistaként a világ legnagyobb színpadait, és aki a Decca Classics művészeként számos izgalmas albumot rögzített. A szünet után Mahler Budapesten bemutatott terjedelmes érzelempalettája, az 1. szimfónia hangzik el.

„Mi szükség van szavakra, amikor a hangoddal és az interpretációddal mindent jobban és kifejezőbben tudsz közvetíteni, mint bárki szavakkal tudna?” – írta Rachmaninov Antonyina Nyezsdanova énekesnőnek, akinek Op. 34-es 14 dalából az utolsót szánta. A Vocalise énekszólamát tetszőleges magánhangzón kell előadni. A kitartott hangok, a hajlékony dallamok szinte hegedűszerű hangzást eredményeznek. Nem csoda, hogy számos tisztán hangszeres változat készült a népszerű dalból, a zenekari verzió egyenesen a szerző tollából. Ez a hangszerelés talán még jobban kiemeli a darab érzékiségét, hipnotikus szépségét.

A zongoristaként és karmesterként is turnézó Rachmaninov egyre inkább csak zeneszerzéssel szeretett volna foglalkozni. Nem tudott azonban nemet mondani egy 1909-es amerikai felkérésre, amelyre vadonatúj zongoraversenyt is komponált. Az ősbemutató után nem sokkal a New York-i Filharmonikusok és Gustav Mahler kíséretével is előadta a művet. A „Rach 3” becenéven ismert darab első tétele atipikus egyszerűséggel indul, egy nyugodt oroszos témával, majd szárnyaló melódiákkal vezet a szólista számára két változatot is kínáló kadenciáig. A melankóliától az extázisig ívelő középső tétel variációsorozatát egy habkönnyű keringő töri meg, majd a zene egy ragyogó, nagyszabású fináléba torkollik, amely izgalmasan kombinálja a korábbi témák anyagát.

A szimfóniaírás Beethoven után soha többé nem lehetett már szimpla rutin. A szerzők nehezebben szánták rá magukat, hogy a műfajban alkossanak, és ha nekifogtak is, rengeteg vázlat, több változat és – a levelezések tanúsága szerint – folyamatos vívódás lett az eredmény. Meg persze remekművek. Mahler 1887 legvégén kezdett el dolgozni első szimfóniáján, amelyet kezdetben programmal ellátott, öttételes szimfonikus költeménynek szánt. „A szimfóniának olyannak kell lennie, mint a világ. Magába kell foglalnia mindent” – írta Sibeliusnak. Ez a mentalitás tükröződik a tételeken át ívelő, egymással rokonítható motívumokban, önidézetekben, stiláris kirándulásokban, illetve a változatos hangszerelésben is. A mű meglepően hosszú lassú bevezetéssel indul. A témafoszlányokból fokozatosan jutunk el a darab főmotívumához. A törölt – és azóta önálló koncertdarabként élő – Blumine helyére a második tételben energikus scherzo lépett, amelyet különleges lassú tétel követ: nagybőgőn megszólaló gyermekdal, klezmer- és katonazene. A darabot eleinte tragikus hangú, végül diadalmas és szenvedélyes finálé zárja.