BFZ: Miből származik a zene, és tulajdonképpen az élet iránti nagy öröm benned?

Bazsinka József: Nagyon jó gyerekkorom volt, ami tulajdonképpen máig tart, mert szerintem örök gyerek maradtam egész eddigi életem folyamán. Ma is folyton tanulok, figyelem a visszajelzéseket, hogy jól csinálom-e, amit csinálok. Fontos, hogy mit szólnak azok, akikkel együtt hozzuk létre a muzsikát. Ez nem félelemből ered, hanem abból az akaratból, hogy a lehető legjobb jöjjön ki belőlem. Szerencsére valóban megvan az az adottságom, hogy képes vagyok mindent örömmel végezni, ha tubázásról, ha sportról, ha gyermeknevelésről, ha unokázásról van szó, bármi lehet az. Az egész életemet egy csodálatos játéknak érzem.

BFZ: A szüleidnek és a gyerekkorodnak bizonyára sokat köszönhetsz, hogy ilyen boldog és derűs ember lett belőled. Mesélnél róluk?

B. J.: Anyai oldalon Pécsről, apai oldalon a Baranya megyei Vásárosdombó, Csikóstőttős környékéről jövök. Édesanyám Sárdy-lány, unokanagybátyja volt a felkapott operaénekes, a híres bonviván, Sárdy János. Édesanyámékhoz gyakran járt annak idején. Nem véletlen, hogy anyám az egész gyerekkorát végigénekelte. Édesapám az egyetemet Pécsett az orvosi karon kezdte, ott találkoztak, de végül Budapesten fejezte be a képzést. Nem orvos lett, hanem mentőtiszt. A mentőállomás mellett volt a szolgálati lakásunk.

BFZ: Ott azért biztosan megtapasztaltál néhány tragédiát.

B. J.: Én inkább azokra a boldog pillanatokra emlékszem, amikor apám arról mesélt, hogy sikerült levezetnie hirtelen indult szüléseket, és micsoda öröm volt, hogy sikerült! Nálunk otthon, a lakásban történt nem egy ilyen eset. Sok roma élt a falunkban és ők általában az utolsó pillanatban fordultak csak segítségért. A húgommal néha még mi is segítettünk, pláne mikor gyorsan meg kellett fogni a kisbabát, mert már jött is a következő. Apám vicces, jó kedélyű ember volt, aki mindennek a derűs oldalát nézte. Anyám pedig minden nagyobb ünnepkor leült velünk és órákig együtt énekeltünk. Vidám család voltunk.

BFZ: Mikor dőlt el, hogy a zenét fogod választani hivatásodul?

B. J.: A szüleim mindketten rajongtak a zenéért. Vettek egy zongorát, bár egyikük sem tudott rajta játszani, de hogy majd mi, gyerekek biztosan fogunk zongorázni – a húgom meg is tanult játszani rajta. És nagyon sok zenét hallgattunk. Főleg klasszikusokat, de mellettük Demis Roussos, Rhoda Scott, Frank Sinatra, Louis Armstrong is mind megvoltak lemezen, és a legjobb klasszikus felvételek is ott sorakoztak. Állandóan ezeket hallgattuk, de a szüleim soha nem mondták, hogy legyünk muzsikusok.

BFZ: Jól tudom, hogy a húgod is erre a pályára ment?

B. J.: Igen, ő operaénekes lett. Én 12 éves koromban, az úttörőcsapatban találkoztam először nagyon közelről a zenével, amikor a kicsi falunkban, Bicskén – ami azóta már talán város lett – alakult egy úttörő zenekar. A húgom akkor klarinétozott, én pedig tubát kaptam.

BFZ: Ez véletlenül történt így? Nem te választottad?

B. J.: Annak köszönhettem, hogy a tanárom, Sződy László az Operaház első trombitása volt, és amikor rám nézett, meglátta az egyenes fogsoromat és a "husi" testemet, azt mondta: te leszel a tubás.

BFZ: Ezek szerint a tubához egyenes fogsor és erős testalkat kell?

B. J.: Igen, mert a fúváshoz intenzív légzési- és tüdőmunkára van szükség, vagyis a sovány, gyenge gyerekeknek nem való.

BFZ: Hogy folytatódott a történeted a tubával?

B. J.: Az is véletlenszerű volt, ugyanis a kertszomszédunkban lakott a Szabó család, akiknek a fia az Operaház tubása volt, egyúttal a Magyar Néphadsereg zenész tisztképző szakközépiskolájának, vagy ahogy akkor mondták a “baka konzinak” volt a tubatanára. Ő nem egyszer hallott engem a nyitott ablaknál, ahogy gyakoroltam – néha átfütyült, hogy ezt, vagy azt nem jól játszom. Édesapám egyszer áthívta, meghallgatott és azt mondta, hogy tehetséges és ügyes vagyok, felvesz az osztályába.

BFZ: Egy ilyen kicsi fiút, aki még egyáltalán nem lehetett baka?

B. J.: Nem voltam baka, mert még csak 12-13 éves voltam, de bejárhattam. Aztán amikor 14 éves lettem, véglegesen odakerültem Budapestre a Zenés Tiszthelyettesképző Szakközépiskolába, amely a Bartók Konzervatórium kihelyezett tagozata volt. Tehát az ottani híres tanárok hozzánk is átjártak tanítani. Pl. Dukay Barnabás, Tihanyi László, Csapó Gyula, stb…

BFZ: Vagyis 14 éves korodtól nem a szüleiddel éltél? Ez nem lehetett könnyű.

B. J.: Bizony, kollégiumban laktam Budapesten. De nem volt ez olyan nehéz. Igaz, még nem volt mobiltelefon, anyám sokat aggódott, kérte, hogy legalább egy sort írjak, úgyhogy néha írtam egy sort. De nem volt velem semmi baj. Az persze nem volt olyan egyszerű, hogy a zene mellett katonai kiképzésben is részesültünk, és elég szigorú elvárásoknak kellett megfelelni a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején.

BFZ: Hogyan tudtál azonosulni azokkal a célokkal, amiket az akkori katonaság elvárt a kiképzés során?

B. J.: Igyekeztem a lehető legtávolabb tartani magam mindenféle ilyesmitől, hiszen az erőfitogtatás, a fegyverek, a harc mind nagyon távol áll tőlem. Nem azt mondom, hogy könnyű volt, de feladatnak tekintettem, teljesítettem, amit kellett, mert volt egy határozott célom, amit csak így érhettem el. Muzsikus akartam lenni. És mivel Magyarország legjobb tubatanára tanított ebben az iskolában, és a többi zenetanár is a legmagasabb színvonalon tanított, megérte, amit cserébe ezért tennem kellett. Soha nem éreztem magam igazi katonának. Bár az nagyon vicces volt, hogy 14 évesen már egyenruhában kellett járnom és a városban a bakák, akik nálam sokkal idősebbek voltak, tisztelegtek nekem, hisz nekem tiszthelyettes képzős vállapom volt. A kislányokról nem is beszélve, akik rajongtak a katonaruháért!

BFZ: Mikor lettél „igazi, felnőtt” zenész?

B. J.: Öt év után nagy nehezen sikerült leszerelnem. Bennünket azért képzett a honvédség, hogy katonazenész legyen belőlünk, de én éreztem, hogy ez nekem nem elég. Ötödévesen már szerepeltem az Erkel Színház színpadán, voltam egy-két meghallgatáson a Zeneakadémián, és szerencsémre a Zeneakadémia akkori rektora és a tubatanára nagyon sokat segítettek, hogy leszerelhessek és felvehessenek az Akadémiára. Föl is vettek, méghozzá rögtön másodikba. Persze csak tubaszakon lehettem másodikos, az elméleti tárgyakból kezdőként indulhattam csak.

BFZ: Hogy kerültél kapcsolatba és szerelembe a Fesztiválzenekarral?

B. J.: Tíz évig a Magyar Állami Operaház tubása voltam. Közben jártam a Zeneművészetire, szóval nem volt könnyű, de nagy élvezet volt ez az időszak számomra. Aztán 1992-re már a harmadik gyerekem is megszületett. Az operaházi munka túl nagy leterheltséget jelentett a nagy családom mellett, ekkor hirdetett meghallgatást a Fesztiválzenekar. Épp olyasmit kerestek, amire nagyon vágytam, olyan színpadi szereplést, amely részben zeneileg, részben az elfoglaltságot tekintve sokkal jobban alkalmazkodott az igényeimhez. A tuba számára sokkal fontosabb szerepet ígért az, amit a BFZ jelentett.

BFZ: A Fesztiválzenekar, illetve Fischer Iván hogyan reagált a jelentkezésedre? Azonnal elfogadtak?

B. J.: 1991 nyarán volt a felvételi, ami után hármunkat egy év próbaidőre vettek fel. Egy év múlva én kaptam meg a végleges pozíciót. Hihetetlenül boldog voltam, és persze máig is nagy boldogsággal tölt el, hogy ennek a csodálatos zenekarnak a tagja lehetek. Ez hatalmas szabadságot jelent, nagyon sok időt enged a szóló muzsikálásra is, Fischer Iván nagy súlyt fektet arra, hogy az egyéni zenei pályafutását is mindenki maximumra vihesse. Ezért senki nem fásul bele, soha nem érezzük rutinzenélésnek, amikor a zenekarban játszunk, és a Fesztiválzenekar különleges repertoárja is nagy vonzerőt jelent mindannyiunk számára. Ha pedig olyan darabot játszunk, amit nem először és nem másodszor tűz műsorra a vezetés, Fischer Ivánnak mindig vannak újabb és újabb ötletei a megvalósításra.

BFZ: Az itt töltött harminc éved alapján mi a legfontosabb számodra, ami erről a zenekarról elmondható?

B. J.: A Fesztiválzenekar a megalakulása pillanatától kezdve különleges zenekar volt. Ha csak azt nézzük, hogy már kezdetben milyen magas színvonalú, aktív, nyitott muzsikusokat volt képes összetoborozni, az ország krémjét, az is csodálatra méltó. Máig büszke vagyok, hogy velük ülhettem egy színpadon és ülhetek ma is. Fischer Iván odaadó személyisége pedig meghatározó a zenekar szempontjából. Az ő maximalizmusa és örök újat keresése mindannyiunkat nagyon erősen inspirál. Az a mondata, hogy „mi ott kezdjük az igazi zenekari próbát, ahol mások már színpadra lépnek”, nagyon igaz. És nagyon erős motivációt jelent, hogy minden zenész egészen pontosan tudhatja, mit gondol az adott darabról a karmester, hogy minden egyes hangszer szerepe pontosan tisztázott. Így nagyon nagy élvezet részt venni a koncerteken.

BFZ: Nem véletlen, hogy nem egy BFZ-s muzsikus gyerekeire ragadt át a zene iránti elköteleződés, például a te fiaid is muzsikusok lettek.

B. J.: Három fiam és egy lányom van. A két nagyobbik fiam egészen pici kora óta szoros kapcsolatban élt a zenével, hiszen az ölemben ültek, miközben a tubán gyakoroltam. Azóta tudják, mekkora öröm zenélni. Természetesen eljöttek a koncertjeinkre, először az összes Kakaókoncertre, aztán lassacskán a szimfonikus zenekariakra is elvittük őket. Így elég egyértelműnek tűnt, hogy zenei pályára mennek. De lebeszéltem őket a konziról, mert féltem, ha nem elég tehetségesek, nem lesznek boldog muzsikusok, nem teljesül be a zene iránti szerelmük. De végül beteljesedett. A nagyfiam, aki most már 37 éves, tubás lett. Ma már – elvégezve a Zeneakadémia doktori iskoláját – Szegeden egyetemi adjunktus, mellette nagy sikereket ér el egy saját kvintettel, ráadásul a Bartók Rádió sikeres műsorvezetője és három gyermek édesapja, akik már most zenélnek, sőt versenyeket is nyernek. A második fiamból jazzmuzsikus, szaxofonos lett, ő Hollandiában él és tanít. A két kisebbik gyerekem is tanult zenét, de végül mindketten táncosok lettek, a néptánc ragadta magával őket.

Néhány nap múlva koncertet szervez a Fesztiválzenekar a 60. születésnapodra. Azt gondolom, nagyon szeretnek a kollégáid!

B. J.: Igen, azt hiszem, ez mindenképpen így van. Lelki társai is vagyunk egymásnak. Ha bajuk van, sokszor fordulnak hozzám. Néha elég csak egy érintés vagy egy rövid nyakmasszázs, de úgy érzem, képes vagyok lelket önteni beléjük, ha szükségük van rá. Nálam mindig nyitott kapukat találnak, ha gondjuk van, ha boldogok, bármikor. A koncertet pedig nagyon várom, biztosan felejthetetlen lesz!