Az est „otthona” Weimar: a város, ahol a zongoravirtuóz Liszt letelepszik, hogy tovább csiszolja komponista tudását. A hely, ahol a szerző legjelentősebb zenekari művei születnek. Ám Liszt mellett két további főhőse is van a programnak: Faust és Berlioz. Liszt Berliozon keresztül ismerte meg Faust történetét, amely egész további életében foglalkoztatta. A Liszt által szervezett Berlioz-hetek egyikén a francia komponista vezényelte barátja zongoraversenyét, sőt később Liszt Berlioznak ajánlotta a Faust-szimfóniát.

Bár virtuózként 1847-ben visszavonult, és weimari udvari karmesterként zeneszerzői figyelmét az addig elhanyagolt szimfonikus műfajok felé fordította, Liszt zongoristaként sem tűnt el teljesen. 1855-ös bemutatóján ő játszotta az Esz-dúr zongoraverseny szólóját. A negyedszázadig csiszolgatott mű az ún. tématranszformáció egyik első jelentős példája: a bemutatott témák módosult alakban vissza-visszatérnek a későbbi tételek folyamán. A nyitótéma után azonnal lecsapó virtuóz zongorakadencia és a scherzóban főszerepet kapó triangulum (amiért triangulumversenynek is csúfolták a darabot) igencsak meglepte a korabeli közönséget, mára azonban ez lett az egyik leggyakrabban előadott zongoraverseny.

„Találmányát”, a tématranszformációt Liszt a Faust-szimfóniában fejlesztette tökélyre. A háromtételes mű az a bizonyos kivétel, amelyik Goethe Faustját veszi alapul, de ahelyett, hogy a történet zenei elbeszélését adná, a három főszereplő zenei portréját festi meg. Először Faust tűnik fel, aki a 20. századba előremutató, a skála valamennyi hangját magába foglaló dallamával a mindentudás vágyát jelképezi. Témái az utolsó tételben eltorzulva, kiforgatva, sőt kigúnyolva térnek vissza Mefisztóként. A megdicsőülést hozó Margit kifog az ördögön: a gyönyörű második tétel dallamai nem esnek áldozatul semmilyen átalakulásnak. Faust tehát megmenekül; a mű ezúttal a kórusfinálé nélküli változatban hangzik el.