Marin Alsop és Sosztakovics Ötödikje

Marin Alsop közel tíz év után újra Budapesten, ismét a BFZ élén! A női karmesterek úttörőjeként is emlegetett amerikai dirigens ezúttal is nagyszabású hegedűversennyel és Sosztakovics-szimfóniával érkezik, amelyeket egy szimfonikus költeménnyel egészít ki. A Philadelphia és a Philharmonia Orchestra első vendégkarmestere maga is kiválóan hegedül, így érzékeny harmónia várható közte és az est szólistája, a szerb-francia Nemanja Radulović között. A „lírai finomságáról és szupervirtuozitásáról” (The Times) ismert hegedűművész, aki a hagyomány és a merész kísérletezés izgalmas ötvözésében hisz, Barber egyetlen hegedűversenyével lép színpadra. Előtte Richard Strauss szenvedélyes zenéjét, utána Sosztakovics sztálini tisztogatások idején írt groteszk bocsánatkérését hallhatja a közönség.

Incselkedő, egyre vehemensebb zenei téma négy kürtön, amelynek visszatérései között lírai dallamok szólalnak meg – cím nélkül is sejthető: Don Juan hódításairól van szó. Strauss nem engedte, hogy szöveget nyomtassanak 1888-ban készült művéhez, hiszen zenéjében oly világosan követhető a történet. A dallamokban és hatásos fordulatokban gazdag zene száz évvel Mozart operája után fogalmazza újra a nőcsábász lendületes karakterét. „A szegény kürtösöket és trombitásokat valóban sajnálom. Egészen belekékültek a fújásba, oly fárasztó a szólamuk” – írta Strauss, aki a dagadó szenvedélyt érzékeltetve minden visszatérésnél fokozza a kürttémát. A lírai epizódok a nőket ábrázolják, a viharos csúcspont a kormányzót. Don Juan ezúttal veresége után is feltámad.

Samuel Barber azon kevés zeneszerző közé tartozott, akik képesek voltak kizárólag komponálásból megélni. Ennek egyik oka lehetett, hogy a kor zenei újításainak ellenállva közönségbarát, tradicionális és ebből fakadóan sikeres zenéket írt. 1940-es hegedűversenye az Adagio után a legnépszerűbb alkotása. Zenei hangjának alapvető vonásai – a komolyság, a melankólia, a súlyosság és az elégia – mindvégig jelen vannak a háború árnyékában készült mű első két tételében. A szinte konfliktusmentes lírai nyitótétel után egészen befelé forduló, bánatos oboaszólóval induló, később feszültségeket rejtő lassú tétel szól. Ezt váratlanul energikus és virtuóz, sosztakovicsi groteszkbe hajló finálé követi, amely mintha kiterjesztett kadencia lenne: állandó fókuszban tartja a szólistát.

„Egy szovjet művész válasza a jogos kritikára” – próbálták Sosztakovics szájába adni a szavakat 5. szimfóniája kapcsán. 1936-ban komoly támadás érte a zenéjét, ezt követően csak olyan mű menthette meg a „nagy terrortól”, amilyenben a szovjet vezetés is örömét leli. Csakhogy az 5. szimfónia dupla fenekű alkotás lett, üzenetét a mai napig vitatják. A nyitótétel első fele mélázó, lassú zene. Később a gyors rész második témája egyszerre lírai és hátborzongató. Rövid scherzo hoz enyhülést a dráma után, ám a mű érzelmi csúcspontja, a lassú tétel ismét visszahúz a mélybe. A rézfúvósok nélküli tételben a fafúvósok gyászénekétől állítólag elsírta magát az ősbemutató közönsége. „A szimfónia fináléja örömteli, optimista módon oldja fel az előző tételek feszült és tragikus pillanatait” – írta hivatalos magyarázatában a szerző, ám jól hallható: valójában iróniával, a hatalom álszentségének kifigurázásával van dolgunk.