Fischer és A varázsfuvola

„A nap messze űzi a földről a bűnt!” Ha van opera, amely a lényegről mesél és mindenkihez szól, az A varázsfuvola. Fischer Iván 2015 után újra színpadra állítja Mozart filozofikus meséjét, amelyben jó és rossz, fény és sötétség, helyes és helytelen, bátorság és félelem, bölcsesség és babona, bosszúvágy és megbocsátás feszül egymásnak. A szerző utolsó színpadi műve beavatási szertartás és a felnőtté válás tanmeséje. „Mágikus erejű alkotás ez. Kifürkészhetetlen” – vallja a karmester-rendező, akit a darab optimizmusa, humora, játékossága, meseszerűsége, mély humanizmusa, egyszóval sokrétűsége nyűgöz le leginkább. A nemzetközi szereposztás a világ legjelentősebb operaházainak Mozart-specialistáiból áll össze – többük neve már ismerős a BFZ közönsége számára.

„A varázsfuvola mindenkinek olyan gyerekkori élménye, ami egész életén végigkíséri. Mert ez az opera egyszerre szól gyerekhez és felnőtthöz.” Fischer Iván saját tapasztalatból beszél, hiszen testvérével már gyerekként részt vett az Operaház produkciójában. Jóval később a Fesztiválzenekar operajátszási hagyománya is ezzel a művel, a félig szcenírozott zeneakadémiai előadással kezdődött az 1990-es évek elején.

Minél mélyebbre ásunk Emanuel Schikaneder szövegíró és Mozart 1791-ben bemutatott darabjában, annál több réteget fedezhetünk fel az archetipikus figurák, zenei szimbólumok és elhangzó gondolatok szövetében. „Nem szabad választani a mese, a beavatási szertartás, a jó és rossz küzdelme és a játékosság között. Mindenre szükség van, hogy A varázsfuvola gyönyörű egysége megjelenhessen” – fogalmaz Fischer Iván.

Bátrabb elemzők még Mária Terézia paródiáját és a kor társadalmi hierarchiájának kritikáját is belelátták a műbe, de annyi bizonyos, hogy a bécsi páholytagsággal rendelkező alkotópáros számos szabadkőműves utalást komponált az operába. A világosságot kereső ember próbatételei, a templomba való bebocsátást megelőző rítus, a felvilágosult eszme diadala vagy akár a nyitány legelején megjelenő hármas szám mind szabadkőműves párhuzam. A szereplők döntések előtt állnak: választhatják az egyszerűbb megoldást, megelégedve a hétköznapi örömökkel, vagy vállalhatják az erény felé vezető rögös utat. A történet végére nemcsak Pamina és Tamino kerül közelebb a sarastrói magasságokhoz, de még a gyáva Papageno is talál új értelmet az életében.

Mindehhez az árnyaltsághoz a kiváló énektechnikán túl kifejezőerőre és beleérző képességre van szükség a szólisták részéről. A BFZ 2024-es Ariadné-előadásában megismert Samantha Gaul Paminája „bizonytalan és keresgélő, zavart és szerelmes” (Leipziger Volkszeitung), „természetes játékában tükröződnek a nüanszok és a ki nem mondott érzések” (Sächsische Zeitung). Partnere, az előző évadban még Bachot éneklő Julian Prégardien Berlintől Clevelandig énekelte Tamino szerepét. A bölcs Sarastrót formáló Franz-Josef Selig Sir Colin Davisszel vette lemezre Mozart művét, amelyen a tőle megszokott meleg hangon, tiszta artikulációval énekel. Az Éj királynőjét a sugárzóan fényes, kristálytiszta hangú Alina Wunderlin alakítja „borotvaéles koloratúrával és briliáns színpadi jelenléttel” (Das Opernglas). Papagenaként a repertoárján több mint kétezer művet tartó Sarah Maria Sun, Papagenóként Markus Werba áll színpadra, aki a Wiener Staatsoperben debütált a szerepben 2010-ben. A három hölgy bőrébe a „könnyed, lebegő énekhangú” Mirella Hagen, az „időt is megállító” Olivia Vermeulen, valamint az „erőteljesen és rugalmasan éneklő” Marie Seidler bújik.

A BFZ, a Fischer Iván Operatársulat, a Müpa és a Vicenzai Operafesztivál közös produkciója.