A XIX. századi cseh nemzeti zeneirodalom legjelentősebb alakja, Antonín Dvořák és a klasszikus zene „3 B”-jének egyike, Ludwig van Beethoven találkozik egymással a Fesztiválzenekar koncertjén, amit hol szláv ízek, hol pedig a hangszerek közül kiemelkedő zongora tesz majd igazán különlegessé.

Amilyen nehezen indult Dvořák karrierje, olyan magasra jutott. Szülei mészárosnak szánták, ő azonban inkább zongora- és orgonaleckéket vett. A szerény Dvořák munkamániás volt, rengeteget, szinte megállás nélkül komponált, de sokáig csupán az asztalfióknak, mert maga sem gondolta, hogy bárkit is érdekelnének a darabjai. 1874-ben aztán megnyert egy rangos zenei pályázatot, amivel egyfelől osztrák állami ösztöndíjat kapott, másfelől Brahms (egy másik a 3 B-ből) támogatását és barátságát is elnyerte. Innentől kezdve sikert sikerre halmozott, szerte a világon népszerűvé váltak fülbemászó dallamai. Szinte minden műfajban játszi könnyedséggel komponált, a koncerten elhangzó művei is sokszínűséget mutatnak. A klasszikus zenébe szláv ízeket, ritmusokat és táncformákat csempészett, ami a 7. szláv táncban és a Misto klekáni című kórusműben mutatkozik meg leginkább.
Az este másik főszereplőjének, Beethovennek két zongoraversenye, a 2. és a 3. szólal meg. Előbbi, ami még Mozart (és kicsit Haydn) hatását tükrözi, a szerző első publikált zongoraversenye volt, hiába kapta aztán a 2. sorszámot. A pár évvel később született 3. zongoraverseny már egyértelműen beethoveni mű, érett, erőteljes és semmire sem emlékeztető. Ebben a zongorára is jóval fontosabb és karakteresebb szerep hárul.