Vannak életrajzi vonatkozású zeneművek, olyanok, amelyek valamilyen okból kiemelten fontossá váltak szerzőjük életében. Robert Schumann egyetlen befejezett zongoraversenye nemcsak a pianistának készülő, de karrierjét saját maga derékba törő szerző életében mérföldkő, hanem a romantikus zongoraverseny-irodalomban is. Előadásához olyan művész szükséges, mint Anna Vinnitskaya, aki a Washington Post szerint „igazi nőstényoroszlánként falja fel a legnehezebb kottaoldalakat is”, ugyanakkor virtuozitása sosem önkényes. Bruckner utolsó szimfóniája a Beethoven óta misztikus kilences sorszám mellett befejezetlenségével tűnik ki a szerző életművéből. Hiába imádkozott minden nap érte, Isten csak három tételt hagyott neki végigírni – ebben a formában szólal meg ezúttal is a mű.

1841-ben Schumann komponált egy lírai fantáziát zongorára és zenekarra, amely a szerző leírása szerint „valami a szimfónia, a versenymű és a nagy szonáta között”. A darabot egyik kiadó sem akarta megjelentetni, ezért négy évvel később felesége, a világhírű zongorista Clara Schumann ösztönzésére két további tétellel egészítette ki. Így született meg az a-moll zongoraverseny, amely már a bemutatón óriási sikert aratott. Schumann szakított a korabeli hagyománnyal, és magamutogatás helyett a zenekar szerves részévé tette a zongorát, kivívva ezzel Liszt kritikáját: „zongoraverseny zongora nélkül”. Az idő azonban Schumannt igazolja: a nyitótétel gyönyörű zenei párbeszédei, az Intermezzo szélsőséges érzelmei és a szünet nélkül berobbanó energikus finálé virtuozitása a legnépszerűbb versenyművek közé emelte a darabot.

Bruckner esetében nem felesleges közhely arról beszélnünk, hogy a 9. szimfónia egyfajta búcsú az élettől. A szerző tisztában volt vele, hogy évek óta komponált műve jó eséllyel befejezetlen marad. Bár a rengeteg fennmaradt jegyzet arról árulkodik, hogy bombasztikus fináléval készült megkoronázni a darabot – sőt, egyszer saját Te Deumát is javasolta finálénak –, egészen megrendítő és felemelő élmény, amikor a fájdalmasan szép Adagio zárja az előadást. A korábbi szimfóniáiból is idéző tétel büszke, de lágy tartott hanggal tesz pontot az 1896-ban megszakadt életmű végére. A darab az egyik legfontosabb kapocs a 19. és 20. század között. Az első tétel morajló bevezetésének merész harmóniai fordulatai, valamint a démoni scherzo hangnemileg bizonytalan, disszonáns szakaszai, széles hangközugrásai és markáns ritmusai Wagneren is túlmutatva Stravinsky, Bartók és a 2. bécsi iskola zenei világának előfutárai.

Érdekességek Schumann zongoraversenyét 1845. december 4-én Drezdában (szólista: Clara Schumann, karmester: Ferdinand Hiller), Bruckner szimfóniáját 1903. február 11-én Bécsben (karmester: Ferdinand Löwe) mutatták be; a Fesztiválzenekar a zongoraversenyt legutóbb 2012. november 26-án Budapesten (szólista: Richard Goode, karmester: Fischer Iván), a szimfóniát 2014. március 15-én Taipeiben (karmester: Fischer Iván) játszotta.

Mi történt a művek keletkezése idején? 1845. január 29-én a New York Evening Mirror című lapban megjelent Edgar Allan Poe amerikai költő A holló című verse / Jean-Auguste-Dominique Ingres francia festő 1845-ben megfestette Louise de Broglie, Haussonville grófnője című portréját / 1845. október 19-én a drezdai Hoftheaterben bemutatták Richard Wagner német zeneszerző Tannhäuser című operáját / 1903. október 10-én Manchesterben megalakult a Nők Társadalmi és Politikai Uniója (WSPU), a nők választójogáért harcoló szervezet / 1903. október 8-án Koppenhágában bemutatták Carl Nielsen dán zeneszerző Héliosz-nyitányát / 1903-ban megjelent Jack London amerikai író A vadon szava című regénye