Induló, tangó, dzsessz, szürrealizmus, spártaiak, keringő – aligha lehetne színesebb műsort összeállítani. A koncerten szereplő századfordulós és múlt századi argentin és francia szerzők mind különcök, tradíciókra fittyet hányó, furcsa egyéni stílusuk mégis jólesően változatos egységbe kovácsolja őket. Kagel szórakoztató zenéje, Piazzolla borúja, Ravel élénksége, Milhaud egzotikussága és Satie senkiével össze nem mérhető észjárása felejthetetlen élményt ígér. Akárcsak az est szólistája, a horvát Dejan Lazić, aki a Guardian kritikusa szerint igazi „előadói erőmű: játéka ötvözi a szilárdságot és a gyönyörűséget”.

Az Argentínában született, de élete nagy részét Németországban töltő Kagel elsősorban színházi zenéiről ismert. A 2008-ban elhunyt szerző tíz indulója, amely a „győzelem elszalasztására” született, nem csak címében szokatlan. Az előadók döntik el a hangszerelést, az elhelyezkedést, hogy ki milyen szólamot játsszon, és milyen magasságban. A virtuóz, humoros, indulóklisékkel operáló mű a színpadon születik meg egyeztetés nélkül, egymáshoz alkalmazkodva.

„A klasszikus zenészek már csak ilyenek” – mondta Piazzolla a Tangazo premierje után arra utalva, hogy a tangó és a komolyzene világa soha nem ér teljesen össze. Mindenesetre a darab kanyargós, lamentáló dallamai és erotikus hangcsúszkálásai kibillentik a hallgatót a megszokott koncerttermi hangulatból.

Ravel leírása szerint az 1928-ban született G-dúr zongoraverseny nem más, mint néhány vidám, itt-ott dzsesszes dallam egymás után pakolása. Természetesen a darab jóval több, mint üres csillogás. A zene egyszerre virtuóz és titokzatos, játékos és gyönyörű; a dzsesszes szakaszok végtelenül raveliek.

Egy Chaplin-film kísérőzenéjének szánta, végül szürrealista balett lett belőle: Milhaud brazil emlékeket árasztó zenéjére Cocteau csapott le 1919-ben, hogy létrehozza lassított mozgással előadott, artistákat, bohócokat, törpéket felvonultató balettjét. Bár ebben a formában szinte soha nem kerül színpadra, a népszerű táncdallamokat feldolgozó zene máig kedvelt koncertdarab.

Keménykalapjával, esernyőjével, groteszk írásaival és félreismerhetetlen zenei stílusával Satie kilógott a 19. század Párizsából. Leghíresebb zongoraművének címe egy spártai ünnepségre utal, ahol meztelen fiatalok táncoltak, birkóztak egymással. A csak árnyalataiban különböző három tételből kettőt Debussy hangszerelt meg.

Amikor Gyagilev 1919-ben balettet rendelt Raveltől, a szerző a bécsi keringőnek és ifj. Johann Straussnak emléket állító La valse-t írta meg, régóta dédelgetett álmát váltva valóra. A balettigazgatót elrettentő, táncra alkalmatlan darab végül önálló zeneműként vált halhatatlanná.