Schiff András és a Fischer Iván által vezetett Budapesti Fesztiválzenekar mintaszerű előadásban tolmácsolta Bartók III. zongoraversenyét, amelyet a magával ragadó zeneiségű Brahms III. zongoraverseny követett. Walter Dobner cikket a Die Presse hasábjain.
A zenekari tagoknak énekelni is tudniuk kell – ez Fischer Iván hitvallása. Így tehát a Musikvereinben megrendezett koncert végén a zenészek nagy része kórussá állt össze, hogy ráadásként Brahms egyik cigánydalát adják elő. Átéléssel, tisztán. A ráadás tökéletesen illeszkedett a hivatalos záróműhöz, a Brahms III. szimfóniájához.
Ez a pianissimo miatt a végén – mondják gyakran – nem igazán jó záródarabnak.
Fischer és zenekara azonban olyan nagy ívű, erőteljesen növekvő lendülettel adta elő, hogy a végén a hallgatóság nem is várhatott mást, mint egy könnyed kicsengésű finálét. A középső tételeknek jót tett volna a valamivel finomabb, áttetszőbb előadásmód, és nem lett volna szükség arra a dinamikus felvágásra sem, amit Fischer – különösen a gyors tempóban előadott zárótételben – zenészeitől elvárt. Az Allegro így veszített eleganciájából.
Bartók – egy élmény
A Brahms-mű mindenesetre hamar feledtette a nyitódarabot, Bach IV. zenekari szvitjét. A karmester láthatólag meg szerette volna mutatni, hogy egy hagyományos zenekar is tud barokkot játszani. A kisebb hangszerelés ellenére ehhez rugalmasabb frazeálásra, tisztább artikulációra és mindenekelőtt átláthatóbb hangzásra lett volna szükség. A vendégjáték csúcspontja kétségkívül Bartók III. zongoraversenye volt.
A magyar zenészektől és kiváló szólistájuktól mintaszerű előadást kaptunk. Szinte hihetetlen, hogy Schiff András micsoda finom árnyalatokat, ritmikai finomságokat és apró részleteket tudott megmutatni az egyedülálló virtuozitással előadott szólórészben.
