Robin Ticciati és a Hősi élet

Két hangszerelő zseni, két személyes hangú remekmű és két világhírű zenész egyetlen hangversenyen. A Glyndebourne Festival Opera zeneigazgatója, a brit Robin Ticciati újra a BFZ élére áll, hogy a századforduló két nagyszabású alkotását vezényelje. A koncert Rachmaninov első zongoraversenyével indul, amely ötvözi a szerző ifjonti szenvedélyét és az idősebb mester tapasztalatát. Hasonló a helyzet a szólistával is, aki Riccardo Chailly szerint fiatal kora ellenére rendkívüli zenei mélység és technikai tudás birtokosa. A 2001-ben született Alekszandr Malofejev személyében „az új évezred zongoraművészete ölt testet” (Il Giornale). A hangverseny második felében pedig talán maga Strauss, hiszen szimfonikus költeménye, a Hősi élet egyfajta zenei görbe tükör – róla és még inkább környezetéről.

Még nem volt tizennyolc éves, amikor a Moszkvai Konzervatórium növendékeként Rachmaninov belekezdett első opusszámmal ellátott művébe. Szenvedélyességével és technikai bravúrjaival ez a pályakezdő alkotás sokat mutatott a későbbi szerzői ambíciókból. Mintegy huszonhat évvel és két zongoraversennyel később alaposan átdolgozta a darabot, amely tömörebb, személyesebb és komolyabb lett, de megőrizte ifjonti lendületét, hevületét. A művet csak emigrálása után, New Yorkban mutatta be. Mivel sosem engedett az aktuális zenei divatoknak, és egész életében megmaradt romantikus szerzőnek, a fiatalkori 1. zongoraverseny ilyen távlatból is képes volt egységes, harmonikus hangon szólni. A darabot indító baljós kürtkiáltás és a belépő zongora harangszerű hangja az eredeti, a már-már melankolikus főtéma és a monumentális kadencia inkább az átdolgozott változat sajátja. Rögtönzésnek ható zongoraszólamával a középső tétel nyugodt, lírai ellenpontot képez, mielőtt a vad és virtuóz fináléban végleg elszabadulnak a drámai és elementáris erejű befejezésig vivő lángoló energiák.

„Nem látom be, miért ne írhatnék szimfóniát önmagamról; éppoly érdekesnek találom magam, mint Napóleont vagy Nagy Sándort” – írta Richard Strauss, aki már az 1898-as Hősi élet előtt is belerejtette magát a Till Eulenspiegelbe, és később is előszeretettel szerepelt saját műveiben. „Bár nincs benne gyászinduló, sok kürt szerepel, a kürtök pedig igenis alkalmasak a hősiesség kifejezésére.” Ez a fricska már Beethoven Eroicájának szól. Mindebből sejthető: a hattételes Hősi élet tele van utalásokkal, humorral, gúnnyal – amiért persze nem mindenki volt oda. A kritikusok például igencsak zokon vették, hogy miután Strauss bemutatja „A hőst”, vagyis magát, nyafogó és csipogó fafúvósok segítségével rögtön kifigurázza, majd legyőzi „A hős ellenségeit” is. Kontrasztként „A hős társában” felesége zenei portréját festi meg szólóhegedűvel. Erre a diadallal záruló „A hős csatája” felel a már említett rézfúvósokkal. „A hős munkálkodása békében” tele van önidézettel, míg „A hős világból való elmenekülése és sorsának beteljesedése” című epizód összefoglal, ünnepel és sziporkázik.