Amikor a beszélgetésünkre készülve meghallgattam Luciano Berio Népdalok című ciklusát, amit nemsokára a Budapesti Fesztiválzenekarral énekel, az volt az érzésem, mintha ezek a dalok kifejezetten Nora Fischernek íródtak volna. Pedig Berio nem ismerhette Önt, hiszen jóval korábban halt meg, minthogy elkezdett énekelni…

Nora Fischer: Talán van ebben valami. Nagyon otthonos érzés hallgatni ezeket a dalokat. Mindig szerettem népzenét énekelni, ismerősek számomra a gyökerei – ezért áll olyan közel hozzám nemcsak Berio, de minden olyan zene, amiben a népdal találkozik a klasszikus zenével; és ezért is imádok népzenei elemekkel átszőtt Bartók-darabokat énekelni. Berio Népdalainak nagyon egyszerű a dallamvilága, tiszták és sallangmentesek. A szerző fantasztikusan ötvözte a népzene és a klasszikus zene legjobb tulajdonságait ebben a ciklusában. Csodálatos hidat épített a két világ között – én pedig imádok ezen a hídon állni!

Az eddigi zenei pályafutását nézve hidakat építeni is szeret. Többek között Purcell zenéjét kombinálja a modern jazz elemeivel a Hush című produkcióban, amelyben Marnix Dorrestein kíséri gitáron.

N. F.: Igen, ez így van. Nagyon szeretek régizenét énekelni és gyakran lépek fel ilyen darabokkal lant vagy basszusgitár kísérettel. Sokat szoktam gondolkodni azon, mi lenne, ha ezek a zeneszerzők a mában élnének – vajon milyen darabokat írnának? Biztos nagyon másképp hangoznának ezek a művek. Ezért úgy döntöttem, egy 21. századi popzenész fülével is meghallgatom ezeket a darabokat, így egy friss, mai életérzéssel születnek újjá. A korosztályomban nagyon sokan nem ismerik a régizenét, pedig biztos vagyok benne, hogy tetszene neki. Csak egy kicsit más nyelven kell őket tálalni.

Mostanában is ezzel foglalkozik?

N. F.: Ez is része a mindennapjaimnak, de gyakran énekelek klasszikus zenét is. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, egyszerűen két különböző megközelítésről van szó. Mindkettőt szeretem, a közönség pedig eldöntheti, melyik áll hozzá közelebb. Azt sem állítom, hogy csak így lehet régizenét hallgatni. Ez csak egy gondolat.

Amikor kicsi volt, ki énekelt otthon? Az édesapja, Fischer Iván vagy az édesanyja, Anneke Boeke?

N. F.: Ahogy most visszaemlékszem, nem volt túl sok éneklés a mi családunkban. Apánk néha elénekelt egy-két olyan dalt, amit aztán együtt fújtunk, de esténként, lefekvés előtt inkább mesélt nekünk. Anyánk sem énekelt sokat, amikor kisgyerekek voltunk.

Mikor kezdte megszeretni az éneklést?

N. F.: Sokkal később. Már tizennégy voltam, amikor édesapám Dvořák Ruszalkáját rendezte és vezényelte a Lyoni Operában. Akkor egyenesen beleszerettem az éneklésbe. A főszereplőt hallgatva egyszer csak úgy éreztem: ez az, amire vágyom.

Énekelt valaha operaszerepet?

N. F.: Nem, soha. Ez csak egy tinédzserkori álom volt. Később aztán már biztos voltam abban, hogy operaénekes sohasem lesz belőlem. Nincs olyan hangterjedelmem, és nem is érzem igazán közel magamhoz ezt a műfajt. Nagyon hamar elkezdett érdekelni az újzene és a modern stílusirányzatok. Az viszont biztos, hogy a Ruszalka indított el ezen az úton.

A neve világszerte egyre ismertebb. Úgy tűnik, gyorsan jut feljebb és feljebb a népszerűségi listán. Igazam van?

N. F.: Erre nem tudom a jó választ. Inkább nem is gondolkodom rajta. Persze az élet nagyon gyorsan változik, és mivel ezen a nagyon behatárolt, szűk kis területen tevékenykedem a kortárs zenében, ezen belül valóban gyorsan haladok előre. Sokat utazom, ami izgalmas, de fárasztó is. Ezzel együtt szeretem. Az biztos, hogy nem szeretnék híres lenni. Erről szó sincs. Viszont örömmel dolgozom együtt a különleges kis csapatommal.

Nem ez lesz az első alkalom, hogy az édesapjával lép fel. Fischer Ivánnal, aki valóban világhírű. Ez milyen érzés? Van ennek jelentősége?

N. F.: Évekig nem akartam együtt dolgozni az apámmal, mert nem szerettem volna az a muzsikus lenni, akit „az apja segített fel a színpadra”. Saját erőmből, a saját képességeimnek köszönhetően akartam célba érni. Aztán édesapám elkezdett komponálni, én pedig egyre több új zenével foglalkoztam – így találkozott egymással a kettőnk zenei világa. Elkezdtem énekelni a műveit, és ez nagyon-nagyon jó volt. Ez egy újfajta egymásratalálás volt mindkettőnk számára, ami igazán jól működött. Mivel addigra már tudtam, hogy egyedül is elboldogulok, szívesen dolgoztam együtt vele. Mindketten nagyon élveztük a közös munkát, igazi öröm volt. Egyáltalán nem érezte úgy egyikünk sem, hogy kihasználnánk a másikat. Az is kiderült, hogy bizonyos tekintetben azonos zenei nyelvet beszélünk, ami azt is jelenti, hogy nagyon szoros szálak kötnek össze bennünket ezen a területen is.

Amikor Fischer Iván darabjait énekelte Brugge-ben, aztán Budapesten, az volt az érzésem, hogy sokkal inkább barátokként viselkedtek, nem mint apa és lánya.

N. F.: Nagyon ritkán dolgozunk együtt. Nem is tudok túl sokat arról, most éppen mivel foglalkozik, viszont amikor mégis együtt dolgozunk, ki tudok lépni abból a szerepből, hogy apám lányaként viselkedjek: ilyenkor sokkal inkább vagyunk régi kollégák. Az utóbbi időben egyre jobban érdeklődünk egymás munkája iránt. Őt is jobban érdekli, én milyen dalokat énekelek, sok kérdést teszünk fel egymásnak, néha vitatkozunk, de abszolút egyenrangú felekként. Azt is mondhatnám, hogy inspiráljuk egymást.

Ez remek!

N. F.: Így van, de azért eltartott egy ideig, mire idáig eljutottunk!

Nora Fischer és Iván Fischer szeptember 22-én és 23-án lépnek fel együtt az Európai Hidak fesztiválon a Müpában.