A Budapesti Fesztiválzenekar, amely kedden kezdte meg három hangversenyből álló vendégszereplését a Hollywood Bowlban – a turnézó Los Angeles-i Filharmonikusok helyét betöltve –, szinte 1983-as, Fischer Iván közreműködésével történt megalapítása óta stabil helyet foglal el a legjobb zenekarok nemzetközi listáján. A magyar karmester, aki ma is vezeti a zenekart, az elmúlt 36 év alatt fokozatosan a világ egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő dirigensévé vált.

A Maestro és Budapest legkiválóbb és legkevésbé elkényelmesedett művészeiből gondosan kiválogatott muzsikusai a lehető legkomolyabban veszik minden feladatukat – s ez alól Bowl-beli bemutatkozásuk sem volt kivétel. Beethoven Egmont-nyitánya perzselő volt. Brahms 1. szimfóniája fenségesen szólt. Bruch szirupos 1. (g-moll) hegedűversenyét kivételes emelkedettséggel játszotta mind a zenekar, mind kifinomult játékú szólistája, Nicola Benedetti. Ezen a legnagyobb mélységeket feltáró, csodálatos zenei esten minden a lehető legmagasabb színvonalú volt.

De lessünk be a kulisszák mögé, hogy mi is történt a hivatalos program előtt és után, a felfokozott és kevésbé egyértelmű helyzetben. A Bowl zenekari hangversenyein hagyományosan elhangzó amerikai himnusz egyszerre volt magasztos és szenvedélyes, s a különleges rézfúvós ráerősítés úgy szólt, mint egy ünnepi fanfár Csajkovszkij 1812 című nyitányából. Viszont ezt nem követte a magyar himnusz.

A végén jött a ráadás. Fischer azzal fordult a közönséghez, hogy a világnak szüksége van arra, hogy mindenki énekeljen. A szülők a gyerekeiknek, a gyerekek pedig kórusokban. S nyomban vonzó példát mutatott. A zenészekkel letetette a hangszerüket, felállította őket, s elénekeltette velük Dvořák egyik a cappella népdalfeldolgozását. Csodálatos ráadás; nem valószínű, hogy valaha is adott volna ilyet bármelyik zenekar.

A teljes cikket a Los Angeles Times oldalán olvashatják angol nyelven.