Fischer és Beethoven Kilencedikje

„A Kilencedik” – csak így emlegetik, mégis mindenki tudja, melyik remekműről van szó. Beethoven utolsó, leghosszabb, legmonumentálisabb szimfóniája egyszerre névjegye a zseninek, a lázadó művésznek és ünneplése az emberiség egészének. Minden értelemben határokat feszegető, sőt lebontó alkotás, hiszen a hangszeres műfajba énekhangot épít, amely a fináléban arról dalol, hogy „testvér lészen minden ember”. Beethoven univerzális zenei és filozófiai gondolatai mellett a BFZ közönségkedvenc vendégművészei – egy svéd szoprán, egy holland alt, egy angol tenor és egy német basszbariton – térnek vissza, és teszik nemzeteken átívelővé a koncertet, amelyen a Páneurópai Kórussal és a Nemzeti Énekkarral közösen zengik Schiller halhatatlan sorait, az Európai Unió himnuszát.

1817-ben a Londoni Filharmóniai Társaság egy meghívás kíséretében felkérte Beethovent, hogy komponáljon két új szimfóniát. A szerző egy végig d-mollban kavargó műre gondolt, valamint egy olyan szimfóniára, amelyben kórust is alkalmaz. 1822-re vált világossá számára, hogy a két ötletnek egyetlen műben kell találkoznia. A 18. századi hagyományokat többé-kevésbé követő első három tétel után ezért négy énekes szólistát és hatalmas kórust komponált a mű záró részébe, s ezzel, noha a Kilencedik előtt is léteztek már olyan francia forradalmi szimfóniák, amelyek tartalmaztak énekszólamot, történelmet írt. Szövegnek Schiller Örömódáját választotta, amelynek megzenésítése bonni évei óta foglalkoztatta.

A fojtott csendből induló és berobbanó főtémával folytatódó nyitótétel egyfajta teremtésábrázolásként díszeleg a darab élén. A megszokott sorrend helyett scherzo következik, amely a legkevésbé sem tréfás vagy tündéri, sokkal inkább sötét és megszállott, makacs ritmikai dübörgéssel és összetett, fúgaszerű zenei szövettel. A himnikusabb középrész viszont mintha már sejtetne valamit a közelgő finálé öröméből. A lassú tétel jóleső kontrasztot mutat a korábbi viharokkal; Beethoven két zenei téma szenvedélyességét fokozza variációkon keresztül. A finálé az „előző részek tartalmából” mintájára a korábbi tételek témáin keresztül járatja velünk újra a káosz–küzdelem–megnyugvás útját, ami után katartikus élmény az első énekes szólista megszólalása. Az itt induló óriási variációsorozat életigenlő eksztázisra fut ki a mű végén.

Beethoven az olasz romantikus opera térhódítása miatt máshová szerette volna vinni a bemutatót, ám a helyiek petíciójának hatására az 1824. május 7-i premierre mégis Bécsben került sor. Az akkor már teljesen süket szerzőt az egyik szólistának kellett megfordítania, hogy lássa az ovációt, élete legnagyobb diadalát. A mű azóta is hangos siker, főleg ha olyan kiváló szólisták működnek közre, mint a „kivételesen megindító” Maria Bengtsson (The Daily Telegraph), a „csodálatosan fényes és magával ragadó” Olivia Vermeulen (Frankfurter Allgemeine Zeitung), a „végtelenül finom és kifejező” Andrew Staples (Bachtrack) vagy a „határozott, sötét, izgalmas hangú” Hanno Müller-Brachmann (The New York Times).