A Budapesti Fesztiválzenekar ma esti koncertje a sokszínűség jegyében telik: Beethoven, Sibelius és Brahms művei várják a közönséget, melyek időben ugyan nem állnak távol egymástól, stílusukban három külön világot képviselnek. Szólistaként pedig a merész előadásairól híres Nicola Benedetti lép színpadra.

Elsőként Ludwig van Beethoven az Egmont című Goethe-darabhoz írt kísérőzenéjének nyitánya szólal meg. A darab témája a szabadságért való harc. Különösen aktuális volt ez a franciák által megszállt Bécsben élő szerző számára, de bármilyen elnyomás áldozatai azonosulni tudnak vele. A zenekari színekben, dallamokban és kontrasztokban gazdag mű a mai napig felkavar és reményt ad.

Jean Sibelius egyetlen versenyműve dallamaiban nyújt hasonló változatosságot. „Csodálatos témáim vannak a hegedűversenyhez” – írta a szerző készülő művéhez, amelynek átdolgozott, ma ismert változatát épp Strauss vezényelte először. A hegedűsnek készülő Sibelius pontosan ismerte a hangszert, így a zeneirodalom egyik legkényelmesebb, ugyanakkor legnehezebb szólóját írta meg. Nemcsak a szerző, de a skót Nicola Benedetti is lenyűgöző egységben él a hegedűvel, erről a zsigeri fúzióról – ahogy a művésznő kockázatvállaló előadásmódjáról is – még a The Times is megemlékezett.

A koncertet egy nagy megoldás zárja: válasz a Beethoven utáni szimfóniaírás válságára. Johannes Brahms 1. szimfóniáját – melyet „Beethoven tizedikjének” is neveznek – több mint húszéves tervezés és komponálási folyamat előzte meg. A mű több ponton is utal a nagy elődre, a 9. szimfóniával való rokonságot a szerző is elismerte. Brahms zenéjében egyesül a megkönnyebbülés, a küzdelem és a szenvedély.