A BFZ november 26-i, 27-i és 29-i koncertjének szólistája szerényen csak „brácsán játszó zenészként” szokta jellemezni magát, pedig a hangszer egyik legnépszerűbb és legismertebb megszólaltatója, aki a 2019–20-as évadban az amszterdami Királyi Concertgebouw Zenekar, a 2020–21-es évadban pedig a Berlini Filharmonikusok rezidens művésze volt. Tabea Zimmermannal, aki budapesti koncertjei előtt a BFZ novemberi európai turnéjára is elkísérte a zenekart, Váradi Júlia beszélgetett.
Különleges keresztneve van. Németországban gyakori a Tabea?
Bibliai név, az Újtestamentumból származik, úgy tudjuk, hogy a régi arameus nyelv használta ezt a nevet. Az eredetiből Luther fordította le így, és ezért egy időben nagyon divatos volt a protestáns családokban. Én protestáns családban nőttem fel és talán ezért neveztek el így. A többi testvéremnek nincs ilyen különleges neve, úgy látszik, csak nekem jutott ez a kivételezés.
A Fekete-erdőből származik, gondolom, nagyon szép vidékről!
Igen, Dél-Németországban nőttem fel, egy egészen kicsi városban, Lahrban. A környezete valóban nagyon szép, de egyáltalán nem különleges hely. Ugyanakkor óriási szerencsém volt, mert épp akkoriban, amikor kicsi gyerek voltam, létesült a városban egy egészen kiváló zeneiskola. Talán inkább konzervatóriumnak nevezném. Hihetetlenül magas színvonalon tanították a zenét.
Láttam egy kis filmfelvételt, amelyen – szinte hihetetlen – talán még nincs hároméves, és úgy tartja és használja a hegedűt és a vonót, mintha azzal született volna. Háromszor is megnéztem, mert nem hittem a szememnek.
Egy kicsit talán bonyolult a magyarázat, miközben nagyon egyszerű is. Volt egy híres görög orvos és muzsikus, New Yorkban élt, és ő vezette be a zenével való gyógyítást a világban. Nagy muzsikusokat gyógyított meg a zene segítségével. Köztük George Neikrugot, a híres csellistát, aki pedig a fiának, Marc Neikrugnak adta át ezt az értékes tudást. Szerencsénkre a mester Németországba költözött, és ő tanította a mi zeneiskolánk szinte minden tanárát, aki vonós hangszeren játszott. Ez a tanítási módszer pedig jóval több annál, mint kizárólagos hangszertanítás. Egy olyan testi és lelki harmóniához segíti a növendékeket, amely egy életen át óriási hatással van minden pillanatukban. Ebben nem a tartás, a hangszer érintése a lényeg, hanem az a fajta rugalmasság, amely által az ember minden hangszerrel harmonikus kapcsolatba tud lépni, méghozzá elsősorban a fülén keresztül. Így én is azt tanultam meg később, hogy a muzsikus számára a fül a legfontosabb testrész.
De ezt háromévesen még biztosan nem tudta! Mégis hogyhogy ilyen tökéletesen használta a hegedűt? Talán a családi háttér is hozzájárult?
Nem, egyáltalán nem. A szüleim közül senki nem zenélt. Mindketten közvetlenül a második világháború előtt születtek, így eleve adott volt, hogy nagyon szegény és nehéz körülmények között éltek. Apám egész fiatalon nyomdában kezdett dolgozni, anyám ápolónőként keresett igen keveset. Tehát egy igazán szegény családot képzeljen el. És talán az a vágy hajtott bennünket, hogy ebből a miliőből valahogy kikeveredhessünk. Ezért jelentett óriási szerencsét, hogy megnyílt a zeneiskola, és oda a szüleim azonnal beíratták a nálam valamivel idősebb testvéreimet (két nővéremet és a bátyámat). Ettől kezdve a tanárokon múlott, merre haladnak a testvéreim, majd később én magam is. De amikor naponta láttam őket a hangszereiken gyakorolni, két és fél évesen én is elővetettem a mamával a kredencből két fakanalat, egyik a vállamon, az volt a hegedű, a másik a vonó, azt húzogattam szépen. Hát így kezdődött.
A testvérei is muzsikusok lettek?
A két nővérem igen, a fiútestvéreim csak hobbiból zenélnek. De a nővéreimmel már a kezdet kezdetén alakítottunk egy vonóstriót, és elég hamar szinte profiként játszottunk ötéves koromtól egészen húszéves koromig.
A vonós hangszerek közül miért éppen a brácsát választotta, amelyről tudni lehet, hogy egyáltalán nem tartozik a könnyen kezelhető hangszerek közé?
Erre egyszerű a magyarázat. A tanáraim kezdettől fogva arra ösztökéltek, hogy kamarazenét játsszunk, és ehhez minden egyes gyerek válasszon egy számára igazán közel álló hangszert. Mivel a cselló, a hegedű és a zongora „foglalt” volt, a testvéreim lestoppolták ezeket, nem maradt más, mint a mélyhegedű. Ehhez az is hozzájárult, hogy a hegedűt egy különösen jó tanár oktatta, aki engem már kicsi gyerekként nagyon megszeretett, így a mamával mindig elkísértem a nővéremet a hegedűórára. A tanár pedig egyértelművé tette a szüleim számára, hogy nekem is minél hamarabb el kell kezdenem a zenetanulást, méghozzá valamilyen vonós hangszeren. Mivel a kamaraegyüttesben éppen egy kis brácsás hiányzott, így enyém lett az akkori legkisebb brácsa.
Megmagyarázná nekem mint laikusnak, hogy mi az igazi különbség a brácsa és a hegedű között azon kívül, hogy valamivel nagyobb hangszer, és mélyebb a hangja?
A legfontosabb különbség talán a zenekarban betöltött funkciójukban van. A brácsa „középjátékos”. Ezért nagyon fontos tulajdonsága az alkalmazkodóképesség. Sokkal több különböző feladatot lát el, mint a hegedű. Nekem első pillanattól fogva tudnom kellett, hogy minden egyes hang, amelyet a brácsával lejátszom, valamiféle kontextusban működik csak, s hogy az én dolgom a felcsendülő hangok megfelelő elhelyezése az összhangzásban. Az nem fordul elő, hogy én játszom a melódiát, és a többiek alkalmazkodnak hozzám. Az én hangszerem mindig valamely más hangszerhez képest, ahhoz viszonyítva szólal meg.
Most értettem meg igazán, amit Önről olvastam, hogy „Tabea Zimmermann számára a legfontosabb a kommunikáció létrehozása” – talán ép a brácsa az a hangszer, amely ezt a bizonyos kommunikációt létre hozza.
Egészen pontosan így van. Valószínűleg a korai iskolázás segített hozzá ehhez a biztos tudáshoz, hogy muzsikusként az ember soha nem lehet individualista. Mindig is az egymást elfogadó harmóniában találom meg a legjobb megoldást. Talán épp ezért találtunk egymásra Fischer Ivánnal is annak idején, mert ebben a tekintetben nagyon sok bennünk a hasonlóság.
Hogyan találták meg egymást?
Amikor 2019-ben a Concertgebouw Zenekaránál rezidensként dolgoztam, gyakran találkoztam Fischer Ivánnal, aki többször is megfordult nálunk. És akkor egyszer csak jött az ötlet, mi lenne, ha együtt lépnénk fel. Isabelle Faust volt a szólista, Mozartot játszottunk, Iván vezényelt. Remek volt. A koncertek után minden este hosszan beszélgettünk, és akkor derült ki, mennyire egyformán gondolkodunk a zenéről. És arról, amit már említettem, hogy a jó muzsikus hogyan képes alkalmazkodni az éppen adott pillanat kívánalmaihoz, a helyhez, az akusztikához, a közönséghez, de az éppen adott hangulathoz is. És az a tökéletes alkalmazkodás elsősorban a fülünk segítségével, azon keresztül történik. Fischer Ivánnal egy kicsit talán az is összeköt bennünket – és nem is tartom véletlennek –, hogy első férjemmel, a kiváló muzsikussal David Shallonnal együtt tanult a bécsi konzervatóriumban Hans Swarowskynál. Iván és David ismerték is egymást, talán nem voltak barátok (karmestereknek általában nem karmesterek a barátaik), de nagyon hasonlóan indultak.
Az, hogy a mostani koncerten a Schumann-csellóverseny saját maga által készített brácsaátiratát játssza, gondolom, egyedülálló. Hiszen ezt a darabot így még nem lehetett hallani. És persze Kurtág brácsára írt tétele is különleges darab. Mire számít?
Egyrészt nagyon hálás vagyok, hogy eljátszhatom ezt az átiratot, amit csak nagyon kevés karmester vállalna.
Miért?
Nézze, az köztudott, hogy a brácsára írt zeneirodalom nagyon szegényes, szinte alig találni ilyet. A brácsa mint szólóhangszer csak a huszadik században merült fel egyáltalán. Én persze szívesen játszom bármelyiket, de ez a darab azért került képbe számomra, mert Schumann már maga is készített egy hegedűátiratot, és ez felbátorított, hogy akkor brácsára is érdemes alkalmazni ezt a gyönyörű, virtuóz zeneművet. Nem mondom, hogy nem őrült nehéz játszani, de legalább akkora élvezet! Azért bevallom, még így ötven fölött is izgulok, hogy hogy fog sikerülni!
Kurtág. Találkozott már vele?
Igen. 1984-ben Lockenhausban, a Gidon Kremer Fesztiválon ismertem meg, és attól kezdve többször is játszhattam az általa írt gyönyörű darabokat, amelyek közül a Triót klarinétra, brácsára és hegedűre Schumann iránti tiszteletként írta. Ez a mű tele van belső feszültséggel, ami oly jellemző mindkét zeneszerzőre. Tehát a Schumannhoz kötődő szellemi rokonsága miatt is nagyon nagyra tartom, és úgy tudom, el is jön az egyik budapesti koncertre.
Most jött meg a Fesztiválzenekarral közös turnéról Milyen volt velük utazni és milyen érzés velük játszani?
Annyira örültem, hogy végre közelről láthatom és megismerhetem őket. Most értettem meg igazán, mit jelent pontosan, ha egy egész zenekar a kamarazene gyönyörűségével muzsikál. Hogy a BFZ minden egyes művésze individuumként vehet részt a játékban, miközben tökéletes köztük a harmónia. Ez nagyon ritka.
