Négy alkalommal nyertél már első díjat vagy különdíjat a Fesztiválzenekar Végh Sándor Versenyén, ami fantasztikus eredmény. Mi motivál, hogy újra és újra belevágj ebbe a megmérettetésbe?

Azért nagyon sok év kellett, hogy ezek a produkciók összejöjjenek: első alkalommal, a IV. Brandenburgiban még együtt játszhattam akkori fuvolista kolléganőmmel, Sebők Erikával és Lesták Bedő Eszterrel. Nekem a kamarazene a legkedvesebb műfajom, így a versenyeken is a zenekari társakkal való személyes együttműködést kerestem. Az évek során nagy öröm volt együtt játszani Polónyi Ágival a Mozart fuvola-hárfaversenyt, az oboista Johannes Grossóval Cimarosa kettősversenyét, vagy Csalló Roland klarinétossal a Danzi kettősversenyt. Ezek mellett meghatározó élmény volt Fejérvári Zoltánnal próbálni és eljátszani Frank Martin Balladájának fuvola-zongora változatát is.

A verseny győztesei szólistaként léphetnek fel a zenekarral. Mit jelent számodra ez a kiemelt szerep?

A Zeneakadémia Nagyterme a legpatinásabb magyar koncerthelyszín: itt a hétköznapok zenekari koncertjein is ünnep fellépni, hát még szólistaként! A klasszikus versenyművekhez ez egy ideális méretű terem. Ezen a színpadon újabb kitűnő partnerek csatlakoztak a produkciókhoz, a karmesterek személyében Takács-Nagy Gábor és Louis Langrée – együttműködve az aktuális koncertmesterekkel.

A Concertino koncerteken C. P. E. Bach d-moll fuvolaversenyét játszod. Miért fontos neked ez a mű? Mi az, amit a leginkább szeretnél megmutatni belőle a közönségnek?

Ez a mű a C.P. E. Bach fuvolaversenyek közül a leghíresebb, legjátszottabb. Az előadó szinte társszerzőként foglalkozik a darabokkal. A készülés során a mű szépségét bontogatva hagyjuk benne saját lelkünk lenyomatát. J.J. Quantz Fuvolaiskolájából szeretnék idézni: „...a zene kellemessége nem az egyformaságban vagy hasonlóságban, hanem a különbözőségben rejlik. Ha lehetséges lenne, hogy minden zenész egyforma erővel és egyforma ízléssel tudjon játszani, a kellemes változatosság híján nem éreznénk a zenében rejlő gyönyörűség legnagyobb részét.” (Székely András fordítása)

Hogy alakult a kapcsolatod a hangszereddel, onnantól, hogy eldöntötted, hogy a fuvola a te utad, mostanáig?

Ez a kérdés a kezdetekhez, a gyermekkorhoz vezet vissza, és talán azzal a szituációval érzékeltethető a legjobban, hogy amikor a többi gyerek sok ember előtt szavalt, akkor én mindig fuvoláztam. A zenészeknek elég korán kell dönteniük, de mire konzis lettem, már rég nem volt kérdés, hogy a jövőben is ezzel szeretnék foglalkozni. Mindig az értékes zenéket kerestem, amiben szükség van fuvolára, amit sosem szólóhangszerként kezeltem. A kezdetektől sokat kamaráztam, és mindig kitűnő zongoristapartnereim voltak. Ezen kívül mindig szerettem zenekarban játszani. A diploma után rögtön adódott a fesztiválzenekaros próbajáték – azóta itt vagyok.

A Fesztiválzenekar muzsikusai igen intenzív szakmai életet élnek – itthon is sok koncert van, de nagyon sok a turné is az évad során. Mivel töltekezel egy-egy periódus között, vagy közben?

Mikor először voltam egy-egy turnéhelyszínen, nagyon sokat fotóztam a városokban, de azóta is elkísér ez a kedvtelés – ezeknek a fotóknak már a harmadik sorozata látható a próbaterem előcsarnokában kiállítva. A fotózás persze fontos a nyári egybefüggő szünetek utazásainál is, az elmúlt húsz év háromtagú családi nyaralásainál, amelyeknél az úticél általában valamelyik európai kisváros, jellemzően francia vagy olasz földön. A töltekezés szakmai formája pedig a tanítás: hetente egy nap, főiskolai szinten, ami számomra nagy öröm.

Melyik az a koncertterem (bárhol a világon), ahol a legszívesebben játszanál szólót?

A zenekari turnék során megismert akár nagyon jó akusztikájú koncerttermek általában sokkal nagyobbak, mint amiben egy fuvolistának kényelmes szólózni, de pl. a kiváló pécsi Kodály-terem még erre is alkalmas lenne. Ugyanakkor, ha egyik reggel arra ébrednék, hogy álmomban a vicenzai Teatro Olimpico meghitt terében szólóztam a Fesztiválzenekarral, az nem volna meglepő, még ha teljesen irreális lenne is.