Fischer és Nicolas Altstaedt

Nagybetűs romantika – ahogy egy francia és egy osztrák szerző fejezi ki. A koncert első felében Saint-Saëns szélsőséges hangulatokat körüljáró, gyakran indulatos versenyműve szólal meg, amelyet Rachmaninov és Sosztakovics is minden idők legjobb csellóversenyének tartott. A szólót Nicolas Altstaedt játssza. A nemzetközi kritika külön kategóriának, nagy mesélőnek jellemzi őt, akinek minden egyes hangján csüng a hallgató. A szünet után Fischer Iván Bruckner monumentális, több mint egyórás 7. szimfóniáját vezényli, amely élete legnagyobb sikerét hozta szerzőjének. Bármilyen meglepő, a két mű Wagnerben találkozik: a konzervatívoknak túl modern Saint-Saënst Wagner prófétájának nevezték, Bruckner pedig egyenesen rajongott honfitársa zenéjéért, és többszörösen tisztelgett előtte alkotásában.

Az 1870-es években Saint-Saëns Liszt több művét is vezényelte, így nem csoda, ha pályatársa hatott rá. Az a-moll csellóverseny bizonyos elemzések szerint egyetlen szonátaformájú tételként értelmezendő, mások szerint három szünet nélkül megszólaló, de jól elkülönülő tételből áll. Az viszont biztos, hogy a mű szakaszait a liszti téma-transzformációhoz hasonlóan más-más karakterben visszatérő motívumok kötik össze. A nyitótételben a cselló egyetlen zenekari akkordot követően belecsap erőszakos témájába, amelynek triolás ritmusa a líraibb folytatásban hangszerek között vándorol. A nyüzsgő zene váratlanul lelassul, megszakad, és helyet ad a finom menüettnek, amelyben a zenekar játéka után jó ideig szólóban halljuk a csellót, mielőtt a két fél egyesíti erejét. A szólista a tétel vége felé a menüett témamorzsáiból épít kadenciát. A finálét a darab főtémája nyitja, ám az ismerős motívumon túl számos új dallam is megjelenik. A művet 1873-ban mutatták be a Párizsi Konzervatóriumban, ahol ritkaságszámba ment egy csupán harmincnyolc éves szerző premierje.

Csodadarab – mondta Hermann Levi, a Parsifal ősbemutatójának karmestere Bruckner 7. szimfóniájáról. A két évig húzódó komponálás közben a szerző ellátogatott Bayreuthba, ahol épp a Parsifalt nézte meg, de ennél sokkal fontosabb hatás is érte ott, hiszen ekkor találkozott utoljára Wagnerrel. A példakép 1883-as halálával a szimfónia új irányt vett. Eddigre készen állt a beethoveni hagyományokat követő viharos scherzo, és a korábban félbehagyott nyitótételbe is illesztett már néhány Wagner-idézetet Bruckner. A legmeghatóbb gesztus azonban a pályatárs halálának hírére született: a lassú tétel. A zene mély gyászt fejez ki, miközben végtelenül elegáns. Baljós, ugyanakkor gyönyörű. A wagneri zenei világot árasztó tétel ráadásul az ún. Wagner-tubák főtémából faragott gyászénekével zárul. Ebből a hangulatból tör ki a már említett scherzo, majd a finálé, amelyben nemcsak egymással ellentétes zenei karaktereket rendez harmóniába Bruckner, de a mű nyitótémáját is felidézi. A Wagner pártfogójának, II. Lajos bajor királynak ajánlott szimfóniát Nikisch Artúr mutatta be 1884. december 30-án Lipcsében.