Sir John Eliot Gardiner és a BFZ

Először vezényli a Fesztiválzenekart a legendás John Eliot Gardiner! A budapesti Zeneakadémia díszdoktora, többszörös Grammy-díjas karmester elsősorban régizenei előadásaival vált világhírűvé, de előszeretettel kirándul a romantika világában is. „Fékezhetetlen energiával” (The Guardian) vezényel, legyen szó Haydnról vagy Sibeliusról, ők állnak ugyanis műsorának fókuszában. S bár látszólag nem sok minden köti össze a két szerzőt, a hazaszeretet és a világlátás kettőssége mégis vezérfonalként húzódik végig a programon. A koncert középpontjában a sok évtizedes Esterházy-szolgálattól szabaduló Haydn londoni jutalomjátéka áll, az estet egy olasz kiruccanás ihlette Sibelius-szimfónia zárja. Nyitányként a BFZ zenészei újra megmutatják magukat kórusként: a finn szerző szívszorító dalát éneklik.

A 19. század végén, amikor a cári Oroszország elkezdte megnyirbálni Finnország autonómiáját, természetes reakcióként egyre több hazafias művészeti alkotás született a finneknél. Ekkor készült Sibelius Finlandia című darabja, és az a hat dalból álló 1898-as férfikari ciklus is, amely csak azért is finn szövegeket dolgozott fel. A kórussorozat zárószámát a szerző 1904-ben vegyeskarra is átírta. A mű Aleksis Kivi Hét testvér című írásának utolsó versét veszi alapul, amelyet később több finn szerző – köztük Merikanto és Rautavaara – is megzenésített. Az „igen lassan” éneklendő, Sibelius elhunyt kislányának emléket állító tétel a gyászoló anya szívének dala, ahogy gyermekét viszi a ravatalra.

„Salomon vagyok Londonból, és azért jöttem, hogy elvigyem önt.” Tulajdonképpen ennek a bátor bemutatkozásnak köszönhetjük Haydn két londoni útját, s ezáltal utolsó tizenkét szimfóniáját. Élete utolsó előtti szimfóniájának nagy sikerű bemutatóját a szerző maga dirigálta 1795-ben. A cím az első tétel nyitó gesztusára utal; a dinamikai utasítással el nem látott üstdobpergés sokféleképpen szólaltatható meg. A lassú, baljós, harmóniailag bizonytalan bevezető a Dies irae hangjait idézi, anyaga váratlanul az élénkebb főrészben is visszatér. A két témát ütköztető és variáló lassú tétel után fokozatosan sötétedő, ländleres menüett szól, majd négyhangos motívumra épülő szikrázó és elbűvölő finálé zárja a művet.

Olaszországi kirándulása alatt Sibelius Don Juan, illetve Isteni színjáték tematikájú művekről fantáziált, ám zenei ötleteit végül csak később, 2. szimfóniájában dolgozta ki. Az 1902-es mű észak-európai komponisták számára mindaddig elképzelhetetlen elismerést hozott szerzőjének az egész kontinensen. Az egyedi hangnemi nyelvezet, a sötét tónusú fúvósszólamok, a népies témák és a nemzeti színezetű motívumok ideális összetételnek bizonyultak. Sibelius itt utoljára tiszteleg a klasszikus formák és a nagy elődök előtt. Az első tételben vagy a zakatoló scherzóban az apró motívumokból történő építkezés, a harmadik és negyedik tétel közötti szünet nélküli átmenet és a finálé ünnepélyessége Beethovent idézi.