Turné: Mozart, Mahler

A tizenkilenc éves Mozart és az ötvenöt esztendős Mahler remekművei kerülnek egymás mellé ezen a koncerten. Mozart legnépszerűbb hegedűversenyének szólistája, a német Julia Fischer nemcsak hegedűművész, de zongorista, kvartettjátékos, tanár és egy ifjúsági zenekar alapítója is. Az elhangzó mű kapcsán így ír róla James Leonard: „Fischer tiszta hangzással, kifogástalan intonációval és makulátlan technikával játszik, de meleg szívvel és ragyogó lélekkel is bír, Mozart-előadása pedig ugyanolyan tiszta és fénylő, mint maga a zene.” A hangverseny második részében Mahler meglepően derűs és humoros szimfóniája szólal meg, amely az éjszaka zenéitől a tündértáncon át a legfényesebb C-dúr ünneplésig kalauzolja a hallgatókat.

Sokáig úgy gondolták, hogy Mozart mind az öt hegedűversenyét 1775-ben komponálta. Ma már biztosnak tűnik, hogy az első kettő néhány évvel korábban készült. Ez megmagyarázza, hogyan lehet a harmadik annyival érettebb és kifinomultabb elődeinél. Az intim hangvételű mű néhol operai elemeket tartalmaz. Ilyen az első tétel is, amelynek nyitódallamát Mozart saját nem sokkal korábbi operája, A pásztorkirály áriájából kölcsönözte. A zenekar többször megszakítja a hegedű mondandóját, ezzel befolyásolva a darab hangulatát. Ez az egyetlen tétel Mozart hegedűversenyei között, ahol más hangszer is jelentős szólót játszik, ráadásul az oboák a mű fináléjának utolsó taktusaiban is kulcsszerepet kapnak. Középen tragikus epizóddal színezett szerenádzene áll, majd menüettszerű, ún. strasbourgi tánc zárja a darabot.

Mahler 7. szimfóniája az egyetlen, amelyet nem szokás jelzővel, névvel vagy életrajzi vonatkozással összekapcsolni. Tisztán hangszeres absztrakt zene, nyugvópont a „Tragikus” szimfónia és az „Ezrek szimfóniája” között. Első tételének induló dallamát, amely egy tavi csónakázás közben jutott a szerző eszébe, a trombita, a kürt és a szaxofon hangszínét egyesítő tenorkürt szólaltatja meg. A Rembrandt Éjjeli őrjáratához kötött, népdal jellegű témát és erdei hangulatú kürtszót felvonultató második tétel után „árnyszerűen” előadandó scherzo szól, majd a mandolinnal és gitárral kísért szerenádot követően a mágia ősi hangszereinek, a doboknak főszerepet adó eksztázis zárja a művet. A második és a negyedik tétel Mahler korábbi éjszakai zenéiből születtek.