A Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván ismét megmutatta, miért is tartoznak a világ legkülönlegesebb együttesei közé. Anthony Tommasini kritikája a New York Timesban.
Zenekarban játszó hangszeres zenésztől jellemzően nem elvárás, hogy tudjon énekelni. A Budapesti Fesztiválzenekar azonban nem tartozik a tipikus zenekarok közé, így vasárnap délután a David Geffen Hallban a zenészek egy ponton letették a hangszert, felálltak, és – gyönyörűen – elénekeltek egy rövid Dvořák-kórusművet.
Az ilyen gesztusoktól lesz egy együttes különleges. A zenekart a karmester, Fischer Iván alapította 1983-ban. Fischer Magyarországon a tolerancia egyik szószólója, és mindig átfogó szemlélettel nyúlt a zenéhez. A koncerten elhangzó két nagyobb mű Dvořák Hegedűversenye és Nyolcadik szimfóniája volt.
Fischer úgy döntött, hogy a Dvořák nagyobb műveit átszövő népdal- és néptáncelemeket három rövid darabbal vezeti be: egy fénylően lírai Legendával, egy izgalmas Szláv tánccal és a fent említett, vágyakozó „Místo klekání” (Esti áldás) című kórusművel.
Tanulmányai során minden zenészt megtanítanak lapról énekelni, de a Fesztiválzenekar tagjai ezt a mesterségüket ma is folytatják. Talán ez lehet a magyarázat arra, hogy a Nyolcadik szimfóniát olyan telten és szélesen, éneklősen játszották, és hogy az akkordmenetek úgy szóltak, mintha egy templomi kórust hallgattunk volna.
Renaud Capuçon lebilincselően játszotta a szólót Dvořák Hegedűversenyében. Gyakorlatilag a nyughatatlan, a keresgélő, lírai hangvételtől a tüzes szenvedélyig terjedő hegedűszólam vezeti végig a zenekart a rapszodikus első tételen. Capuçon és a zenekar is ihletetten szólaltatta meg a táncos, időnként rakoncátlanul mozgó, néhol hirtelen és megdöbbentően sötét kitöréseket tartogató finálét. A szünet után a Nyolcadik szimfónia élénk színekkel, fantáziadúsan szárnyalóan, elégikus szomorúsággal, a fináléban pedig szinte őrjöngő felszabadultsággal hangzott el.
Hétfő este a zenekar Mahler-programmal tért vissza, amelyet a „Gyermekgyászdalok”-kal nyitottak. Gerhild Rombergert most hallhatta először élőben a New York-i közönség. Meleg, mély, sötét fényű, valódi mély alt hanggal mutatkozott be. Ezekben a fájdalmas dalokban Mahler a zenekart gyakran szinte kamaraegyüttesként használja. A zene bensőséges hangzásához remekül illett Romberger visszafogott éneklése.
A nyüzsgő, közel 80 perces Ötödik szimfónia jelentős kihívásokat tartogat, különösen – az egyes tételeken belül is – a folyamatos hangulatváltásokat kísérő, egymástól nagyban eltérő zenei elemeket szükséges valahogyan összehangolni. Sok év óta Fischer értelmezte számomra leghitelesebben ezt a magát nehezen megadó művet.
Az első tétel epizodikus gyászindulója súlyos léptekkel haladt, fölötte komor dallam igyekezett vigaszt kínálni. Mahler instrukciója szerint a viharos második tételt „a lehető legvehemensebben” kell előadni, és ezt az utasítást a zenekar tökéletesen be is tartotta.
A burjánzó scherzóhoz Fischer kiültette az első kürtöst (Szőke Zoltán) a pódium elejére, hogy kiemelje az itt élénken megszólaló, lényeges szólókat. A fenséges Adagiettóban a vonósok hangja fénylő és puha volt, a frazeálás sürgető, de hajlékony. Végig, a rondó-finálén keresztül az előadás a falusi csűrdöngölő és a vad felszabadultság között táncolt.
Szinte megszólalt. Nem is csoda egy olyan zenekartól, amelynek a tagjai ilyen szépen énekelnek.
