A Berner Zeitung újságírója „Madam 150 százaléknak“ nevezte Önt. Nekem tetszik ez a definíció – és Önnek?

Patricia Kopatchinskaja: A számtalan szófordulat közül, amellyel az újságírók az évek során jellemeztek, nekem az tetszett a legjobban, amikor „Dynamitskayának“ hívtak. Azt hiszem, nem vagyok az a típusú zenész, aki spa- és masszázsélménnyel kedveskedik a közönségnek egy klasszikus zenei koncerten.

Láttam egy nagyon szép és megkapó fotót, amin Fischer Iván vezénylete mellett Ön a színpad szélén ülve (!!) játszotta a szólót. A képet nézve arra gondoltam, így próbálta meg még közelebb vinni a közönséghez a zenét – mindezt pedig végtelen természetességgel tette. Nem véletlenül mondják Önről, hogy gyökeres változást hozott a hegedűre írt darabok előadásában.

P. K.: Amikor megtudtam, hogy Fischer Iván írt néhány darabot hegedűre, megkértem, hogy játsszuk el őket egyszer együtt ráadásként. Ekkor készültek azok a fotók. Annak, hogy ülve játszottam, főleg praktikus okai voltak. Jó közel kellett lennem Ivánhoz, miközben betolták a zongorát a terembe, ami csak a nézőtérre fért el, olyan kicsi volt a hely. Abban viszont nagyon is igaza van, hogy a zenét olyan közel akarom vinni a közönséghez, amennyire csak tudom. Azt szeretném, ha a szívükbe, az agyukba és a lelkükbe is eljutna, amit játszom. A zenéhez nem kell tolmács, én nagyon állatias módon fogadom be, miközben persze az zeneművek struktúrája is ugyanolyan nagy hatást gyakorol rám.

Az a benyomásom, hogy különleges a kapcsolata a hangszerével. Leírható szavakkal, mit érez, miközben játszik? Olvastam egy szép és rendkívül elismerő kritikát Richard Morrisontól a Timesban tavaly, amelyben azt írta: amikor hegedül, az olyan, mintha egy szürreális pszichodrámát adna elő, ezáltal pedig egy egészen sajátos, egyedi világot épít fel önmaga és a közönsége számára.

P. K.: Azt hiszem, nem maga a hegedű vagy a hegedülés a lényeges számomra. Ha sikerül egy művet a teljes valómmal, a testemmel és a lelkemmel magamévá tenni, akkor játszom úgy, ahogy szeretnék. Mr. Morrison ezt a Schönberg-hegedűverseny lucerni előadása után írta rólam. Ez egy csodálatos darab, amely első hallásra rendkívül absztraktnak és furcsán összetettnek tűnt számomra is. Amikor viszont alaposabban megismerkedtem Schönberg abszurd Pierrot lunaire-jének hangjaival, megértettem, hogy a hegedűversenye is abszurd pszichodrámaként hat, még ha nincsenek is benne kimondott szavak és mozdulatok. Amikor erre ráéreztem, akkor tudtam csak igazán azonosulni a darabbal. Ezt érezhette az előadás közben a közönség is.

Sibelius hegedűversenyét egyes zenetörténészek a világ legkényelmesebb, ugyanakkor legnagyobb kihívást jelentő versenyművének tartják. Önnek milyen a kapcsolata ezzel a darabbal?

P. K.: Ez a hegedűverseny számomra egyáltalán nem kényelmes. Egy veszélyes, fenyegető, magányos, jeges tájat idéz meg, ahol hideg szél fúj, sarki éjszakát vagy déli napsütést látunk, északi fény és kitörő vulkánok jelennek meg.

Hogyan készül a budapesti fellépésre?

P. K.: A Sibelius-hegedűversenyt több mint húsz éve játszom, de a Budapesti Fesztiválzenekarral és Fischer Ivánnal fellépni, nos, ahhoz igazán top formában kell lennem! Minden idegszálamat, érzékszervemet, plusz a fantáziámat is igyekszem a maximumra tekerni.

Patricia Kopatchinskaja március 19-én, 20-án és 21-én lép fel a Budapesti Fesztiválzenekarral a Müpában.