Turné: J. S. Bach, Fischer, Bartók

Tánc – milyen sokféle lehet, és milyen sokféle zenére! A műsort minden zene origója, Bach nyitja, aki nem szívesen kirándult számára túl könnyed vagy komolytalan műfajok irányába, de ha mégis, ügyelt rá, hogy a partitúra a felszín alatt mindig tartogasson összefüggéseket, rendszereket, mélységeket. Bach szvitje után a zenekart is vezénylő Fischer Iván szvitje szól, amely nem más, mint egy Bach előtti modern tisztelgés. Tételeiben megidéződik Brazília, Amerika és Argentína is. A nemzetek összetartását és a békét hirdető műben az izraeli Guy Braunstein lép színpadra, akit hegedűs sámán és mesemondóként emleget a nemzetközi sajtó. A szünet után a férfi-női kapcsolatoké lesz a főszerep: Bartók pantomimja, A csodálatos mandarin testi-lelki kérdéseket feszegető cselekménye elevenedik meg zeneileg.

Bach utolsó zenekari szvitje igazi nyitánynak való darab, a szerző sem véletlenül nevezte Ouverture-nek a teljes művet. Az első tétel hagyományosan a francia operanyitány pontozott ritmusait és fenséges hangulatát idézi – némi olaszos fűszerezéssel. A kor divatjához illően ezt stilizált táncok sora követi, elsőként két bourrée: a vidám és a titokzatos tánc egymást váltogatva egy tételt alkot. Utána gavotte szól, amely a korabeli leírás szerint „olyan örömöt fejez ki, amely sohasem veszíti el az önkontrollt”. A szinte kötelező menüettpár után rendhagyóan nem tánctétel, hanem ünnepélyes réjouissance zárja a vonósokra, oboákra, trombitákra, timpanikra és continuóra írt művet.

Stilizált táncok gyűjteménye – így szól a szvit rövid definíciója. Vagyis olyan tánctételek, amelyekre már nem táncolnak. Mert kimentek a divatból. De az idősebbek még emlékezhettek rá, amikor Bach korában előadták a szerző szvitjeit. És elönthette őket a nosztalgia. Ezen a gondolatmeneten haladt Fischer Iván, amikor megírta saját táncszvitjét, amelynek zenéi ugyancsak ismerősek lehetnek a mai közönség számára. Barokkos prelúdium, szambás bossa nova, szinkópás ragtime, sikamlós tangó és szvingalapú boogie-woogie adja a bachi forma modern paródiáját.

„Egy apacstanyán három apacs kényszerít egy fiatal leányt, hogy csábítson fel férfiakat magához, akiket ők aztán kirabolnak” – kezdi A csodálatos mandarin történetének leírását Bartók Béla. Lengyel Menyhért rémmeséjében az apacsok nem tudják ellátni a két szegény férfi után érkező tehetős kínai baját, aki szerelmével ostromolja a lányt. Fojtogatás, karddöfés és akasztás sem segít. Végül a lány megadja a mandarinnak, amire vágyik, mire az holtan esik össze. Bartók egyfelvonásosa 1926-os kölni ősbemutatóján botrányt kavart, a polgármester a nyílt színen ábrázolt orgazmus miatt betiltotta a további előadásokat. A témán túl progresszív a zene is. Bartók elszakad a klasszikus tonalitástól, és kifejezőeszközként alkalmazza a disszonanciát. Előtérbe helyezi az ütősöket, szokatlan szólamot ír a fúvósoknak, vad, ritmikus, pulzáló hangzással ábrázolja a történetet – legalábbis zeneileg.