19-20. századi műsorának másnapján Mozart korába röpíti vissza San Sebastián-i közönségét a Budapesti Fesztiválzenekar. Első ránézésre nem is találhatnánk egymástól távolabb álló műveket, mint a Prága előtt tisztelgő és sziporkázó szimfónia, és a kicsit biztos saját halálára is készülő szerző Requiemje, a két darab között mégis kimutatható rokonság. Mozart meglepően súlyos és mély zenei gondolatokat fogalmaz meg a „Prágai” szimfóniában. Mindkét műben ott van a transzcendens világ, de míg egyik fényességgel zárul, addig a másik a gyászos mélységig süllyed. Mozart kései gyászmiséje – amennyiben beszélhetünk kései stílusról egy 36 évesen elhunyt szerző esetén – nemzetközi szólistagárdával, a BFZ visszatérő vendégművészeivel, valamint egy San Sebastián-i énekkar közreműködésével szólal meg.

A méltó sikerre várakozó Mozartot Salzburgban és Bécsben is sok csalódás érte. A vegyes fogadtatásban részesülő Figaro házasságát és szerzőjét tárt karokkal várták viszont Prágában. Az operája vezénylésére odalátogató Mozart egy további koncertet is adott a cseh fővárosban: itt hangzott el a 38. (D-dúr) szimfónia, amelyért rajongott a közönség. Noha a műfaj korabeli formai előírásai szerint a szimfóniatételek közül nem hiányozhatott, Mozart műve mégis nélkülözi a menüettet. A szokatlan terjedelmű, háromtételes darab a Don Giovanni drámaiságát előlegező lassú bevezetéssel indul, amelyet az utána következő összetett főrésszel együtt hirtelen moll elsötétülések jellemeznek. Az érzéki szépségű, mély dalként hangzó lassú tétel után fényes finálé zárja a tragédia lehetőségét mindvégig hordozó szimfóniát.

Sok legenda lengi körül Mozart halála miatt befejezetlenül maradt Requiemjét. Az igazság prózai, a fennmaradt zene viszont annál líraibb – Mozart legszebb ütemei. A hirtelen félbemaradt alkotást – 1791. december 3-án a szerző még áthívta barátait, hogy összeénekeljék a meglévő részeket, két nappal rá pedig elhunyt – Franz Xaver Süssmayr fejezte be először, de azóta is számos rekonstrukció született a gyászmise hiányzó szakaszaiból. Ezúttal a versenygyőztes német szoprán, Anna-Lena Elbert, a Frankfurter Allgemeine Zeitung kritikusa szerint csodálatosan fényes hangú és felejthetetlen Olivia Vermeulen, a milánói Scalát is megjárt svájci Bernard Richter és a kiváló Mozart-énekes hírében álló Hanno Müller-Brachmann tolmácsolásában szólal meg a teljes mű.