Oldódó feszültségek és lendületes táncok játsszák a főszerepet a Budapesti Fesztiválzenekar idei első vicenzai hangversenyének két félidejében. Fischer Iván a szünet előtt és után is Bartók Béla zenéjét állította párba egy-egy bécsi klasszikus szerző művével. A koncert Beethoven híresen drámai c-moll darabjainak egyikével, a hírhedt hadvezér, Coriolanus életének tragédiáját bemutató nyitánnyal kezdődik, majd Bartók befejezetlen, lírai hangvételű zongoraversenyével folytatódik. Utóbbiban a világ egyik legfoglalkoztatottabb zongoristája, a Lofoten Zongorafesztivál frissen kinevezett művészeti vezetője, Várjon Dénes szólózik. Haydn egyik leghíresebb szimfóniáját pedig Bartók gyűjtött dallamokon alapuló Román népi táncainak zenekari változata követi.

Mit ér a bátorság és a siker, ha valaki ellenszenves, megvető és gőgös? A római konzulok szerint nem sokat, így száműzik addigi vezérüket, a birodalmat sikeresen védő Coriolanust, aki bosszúból összeáll ellenségeivel, hogy bevegye Rómát. A támadást a fia lelkére beszélő édesanya gátolja meg, végül Coriolanus – saját vagy mások keze által – meghal. Beethoven 1807-ben készült nyitánya a főhős súlyos főtémáján, az anya lírai, de határozott melódiáján és az első dallam szertefoszló visszatérésén keresztül mutatja be a tragikus kimenetelű, de békével végződő történetet.

Hasonlóan keserédes oldás jellemzi Bartók 3. zongoraversenyét. A mű 1945-ben, a szerző halálának évében íródott Amerikában. Korábbi erőteljes, már-már agresszív hangzásaival ellentétben Bartók itt – feleségére, a darab címzettjére, Pásztory Dittára gondolva – a lágyságra helyezte a hangsúlyt. Az erdei hangulatot teremtő, verbunkos zenét idéző, gyakran rögtönzésszerű nyitótétel után, a népdalszerű finálé előtt Bartók legőszintébb, legmeghatóbb zenéje szól: egy vallásos, korálszerű ének, a magát éppen jobban érző szerző zenei imája.

Haydn angliai sikerét is megalapozó 88. szimfóniája energikus lassú bevezetővel indul, amely hol játékos, hol drámai főrészt vezet fel. A lassú második tétel Brahmsot is lenyűgöző főtémája eleinte szóló oboán és csellón hallható, és sokféle kísérettel jelenik meg a tétel során – még trombitával és timpanival is. A dudaszerű középrészt tartalmazó ritmikus menüett után ugyancsak népies hangulatú, de izgalmas kánont is felvonultató finálé zárja a művet.

1915-ben Bartók kiemelt hét hegedű- és furulyadallamot a romániai gyűjtéseiből, és zongoraciklussá, majd két évvel később zenekari darabbá fűzte őket össze. A nyitó Bottáncot a szerző leírása szerint „általában egy fiatal legény járja, aki állítólag akkorákat ugrik, hogy belerúg a mennyezetbe”. Az Öves elnevezésű játékos körtáncot a sejtelmes Topogó követi, majd a keleties, páratlan lüktetésű Bucsumi tánc szól. Váltakozó ütemmutatójú Román polka és virtuóz Aprózó zárja a művet.