Vannak életrajzi vonatkozású zeneművek, olyanok, amelyek valamilyen okból kiemelten fontossá váltak szerzőjük életében. Robert Schumann egyetlen befejezett zongoraversenye nemcsak a pianistának készülő, de karrierjét saját maga derékba törő szerző életében mérföldkő, hanem a romantikus zongoraverseny-irodalomban is. Előadásához olyan művész szükséges, mint Anna Vinnitskaya, aki a Washington Post szerint „igazi nőstényoroszlánként falja fel a legnehezebb kottaoldalakat is”, ugyanakkor virtuozitása sosem önkényes. A hangverseny második felében megszólaló, meglepően derűs és humoros Mahler-szimfónia ezzel szemben mellőzi az életrajzi tartalmat. A darab az éjszaka zenéjétől a tündértáncon át a legfényesebb C-dúr ünneplésig kalauzolja a hallgatókat.

1841-ben Schumann komponált egy lírai fantáziát zongorára és zenekarra, amely a szerző leírása szerint „valami a szimfónia, a versenymű és a nagy szonáta között”. A darabot egyik kiadó sem akarta megjelentetni, ezért négy évvel később felesége, a világhírű zongorista Clara Schumann ösztönzésére két további tétellel egészítette ki. Így született meg az a-moll zongoraverseny, amely már a bemutatón óriási sikert aratott. Schumann szakított a korabeli hagyománnyal, és magamutogatás helyett a zenekar szerves részévé tette a zongorát, kivívva ezzel Liszt kritikáját: „zongoraverseny zongora nélkül”. Az idő azonban Schumannt igazolja: a nyitótétel gyönyörű zenei párbeszédei, az Intermezzo szélsőséges érzelmei és a szünet nélkül berobbanó energikus finálé virtuozitása a legnépszerűbb versenyművek közé emelte a darabot.

Mahler 7. szimfóniája az egyetlen, amelyet nem szokás jelzővel, névvel vagy életrajzi vonatkozással összekapcsolni. Tisztán hangszeres absztrakt zene, nyugvópont a „Tragikus” szimfónia és az „Ezrek szimfóniája” között. Első tételének induló dallamát, amely egy tavi csónakázás közben jutott a szerző eszébe, a trombita, a kürt és a szaxofon hangszínét egyesítő tenorkürt szólaltatja meg. A Rembrandt Éjjeli őrjáratához kötött, népdal jellegű témát és erdei hangulatú kürtszót felvonultató második tétel után „árnyszerűen” előadandó scherzo szól, majd a mandolinnal és gitárral kísért szerenádot követően a mágia ősi hangszereinek, a doboknak főszerepet adó eksztázis zárja a művet. A második és a negyedik tétel Mahler korábbi éjszakai zenéiből születtek.