hun/ eng
keresés
kosaram
Hinni kell a közép-európai reneszánszban

Interjú

Hinni kell a közép-európai reneszánszban

Interjú Máté-Tóth Istvánnal

Máté-Tóth István 20 éves tőkepiaci tapasztalattal rendelkezik, több mint 18 évet dolgozott a svájci Credit Suisse-nél, ma pedig a Budapesti Értéktőzsde kereskedésért és üzletfejlesztésért felelős vezérigazgató-helyettese. Rengeteget tud a kockázatvállalásról, többek között ezért is érzi magát közel a Budapesti Fesztiválzenekarhoz, melynek Kuratóriumához 2022-ben csatlakozott. Együttesünket egy olyan világszínvonalú, unikális zenekarnak tartja, ahol nem félnek a nagy kihívásoktól, sőt, szeretik őket. Fogadják szeretettel Kuratóriumunk tagjait bemutató interjúsorozatunk következő részét!

Bevallom, az a terület, amellyel hosszú idő óta foglalkozik, számomra szinte teljesen idegen. És mivel azt feltételezem, hogy az olvasóink közül is sokan vannak, akik kevésbé tájékozottak a pénzügyi-és bankszakmában, illetve a tőzsde világában, arra kérem, mesélje el, miről szól a hivatása! Arra is kíváncsi vagyok, hogyan kapcsolódik mindez a Fesztiválzenekarhoz?

Máté-Tóth István: Valószínűleg nem véletlen, hogy a Fesztiválzenekar kuratóriumának tagjai között nem egy olyan ember van, aki hozzám hasonlóan a bank, ill. a pénzügyi szakma területéről érkezett, mint például Simor András vagy Illés Gábor. Én magam huszonegy éven keresztül a tőkepiaci szektorban tevékenykedtem Nagy-Britanniában. Az a meggyőződésem, hogy ezen a szakterületen olyan emberek dolgoznak, akik tudatosan vállalják a kockázatot. Olyanok, akiknek a viselkedésmódjában lényeges szerepet játszik, hogy szeretik a nagy kihívásokat, amelyekben erősen felmerül a kockázatvállalás ténye. Meggyőződésem, hogy a BFZ is szereti a nagy kihívásokat.

Az Egyesült Királyságban a Pénzügyi Magatartási Hatóságon dolgozott – ez az elnevezés különösen izgalmas számomra – ezek szerint nem csak a saját személyes kockázatvállalásáért volt felelős, hanem másokéért is. Így volt?

M-T. I.: Igen, valóban, ez egy hihetetlenül izgalmas feladat volt. A brit megközelítés ebben a tekintetben teljesen egyedülálló. Más tőzsdepiacokon nem létezik olyasmi, hogy a magatartás irányítására szervezetileg ekkora hangsúlyt fektessenek. Rengeteg érdekes tapasztalatot szerezhettem. Először is: a brit tőzsdepiacok sokkal fejlettebbek, mint Európa bármely más országának tőzsdepiacai. Nagy-Britanniában évszázadok alatt alakult ki, hogyan viselkednek egymással a tőzsde szereplői, melyek a legmegfelelőbb gyakorlatok a tőkepiacon.

Ahogy az angolok évszázadok alatt a fű gondozását is tökélyre fejlesztették…

M-T. I.: Pontosan. Ugyanígy volt elég idejük, hogy tapasztalatokat szerezzenek a pénzvilág mozgásainak megfigyelésében és megértésében, a jogrendszer kialakításában. Nekem óriási szerencsém volt, hogy ilyen sok évet tölthettem el egy olyan közegben, amely ennyire professzionálisan működött.

Hogy lesz valakiből tőzsdei szakember? Milyen úton jutott el idáig?

M-T. I.: A gyerekeinknek azt szoktuk mondani, hogy olyan munkahelyük lesz, amiről ők még nem is tudnak, és ez rám is igaz. Amikor a 70-es, 80-as években gyerekből felnőtté váltam, még senki nem gondolta, hogy Magyarországon valaha lesz olyan, hogy pénzpiac és tőkepiac. Egy kisvárosból származom, Kiskunhalasról, ott végeztem a gimnáziumot. Aztán az NDK-ba jelentkeztem egyetemre, de mire lediplomáztam, az NDK-ból Német Szövetségi Köztársaság lett, így éppen átélhettem az átmenetet. Ezután az akkor alakult Közép-Európai Egyetem hallgatója lettem, méghozzá Prágában, ahonnan a CEU indult. Onnan Angliába kerültem, ahol közgazdaságtant tanultam, aztán Magyarországon folytattam a tanulmányaimat és innen már egyenes út vezetett a bankszakmához.

A szülei, vagy felmenői közül valaki foglalkozott bármi hasonlóval?

M-T. I.: Nem, a családban senki. És furcsa módon engem a pénz nem érdekelt különösebben egészen addig, amíg be nem fejeztem az egyetemet. Később sem maga a pénz állt az érdeklődésem középpontjában, sokkal inkább a pénz útját akartam megérteni: hogy jut el a pénz a háztartásokból a vállalatokhoz?

Voltak elképzelései arról, mi szeretne lenni?

M-T. I.: Eredetileg a közlekedés és az ezzel kapcsolatos gazdasági kérdések érdekeltek, de ha jól belegondolok, valójában akadémiai pályára készültem. Londonban még a PHD-képzésre is felvettek, de nem volt rá elég anyagi hátterünk, ezért akkor úgy döntöttünk, hogy egy évvel eltolom a doktori iskolát, ahol a kelet-európai privatizációval foglalkoztam volna.

Akkoriban ez nagyon kurrens téma lehetett.

M-T. I.: Igen, de el kellett halasztanom a tanulmányaimat. Így kerültem először egy könyvvizsgáló céghez, aztán pedig egy híres bankhoz, a Credit Suisse-hez vettek fel.

Aminek most épp a tönkremeneteléről hallunk – gondolom, nem boldog ettől!

M-T. I.: Bizony, nagyon fájdalmas történet. Szóval ott, a nagy svájci banknál, ahol vállalati elemzőként kellett dolgoznom, nagyon megtetszett a szakma, annyira, hogy húsz évig ott is maradtam. Időközben pedig a magyarországi székhelyről Angliába helyeztek.

Ahhoz a generációhoz tartozik, amelyiknek nem volt nehéz jókor, jó helyen lennie, hiszen épp azokban a pillanatokban nyílt ki a pénz-, a bank-, és a tőzsdevilág a magyar szakemberek számára. Aki egy kicsit is tehetséges volt, annak megnyíltak a csatornák.

M-T. I.: Valóban óriási szerencsénk volt! Ha megnézem azokat a fiatalokat, akik most jönnek ki az egyetemekről, összehasonlíthatatlanul többet tudnak nálunk. Akkor azonban még nem volt kihez mérni a tudásunkat. Nekem nagy előnyt jelentett, hogy külföldön tanulhattam, ez sokat segített a kockázatvállaló képességem javításában is. Illetve az is, hogy beszéltem nyelveket. Akkoriban ez még nem volt általános.

A nyelvtanulást a szülei szorgalmazták?

M-T. I.: Nem. Én magam jöttem rá, hogy érdekelnek a nyelvek, és mivel elég jó nyelvérzékkel voltam megáldva, kerestem a lehetőséget. Ezért is mentem az NDK-ba tanulni.

Ott volt Berlinben, amikor leomlott a Fal?

M-T. I.: Drezdában tanultam, de a feleségem ugyanakkor Berlinben járt egyetemre. Ott ismerkedtünk meg, és én épp nála voltam akkor. Nagy élmény volt.

Prágában a CEU első diákjai közé tartozott. Milyen volt akkor a Közép-Európai Egyetem?

M-T. I.: Az általam addig ismert poroszos képzéshez képest óriási élmény volt egy egészen más, sokkal szabadabb, nyitottabb oktatási módszert megismerni. Kitűnő tanárok voltak, a világ legjobbjai a saját szakterületeiken. Prágában a CEU-val az történt, ami később Budapesten. Václav Klaus megkérte őket, hogy keressenek más helyet, mert Prágában nem látják őket szívesen. Én persze boldog voltam, hogy Budapestre költözött az egyetem, bár addigra már nem voltam a CEU hallgatója. Nagyon nagy kár, hogy nem maradt itt. Nem szabadott volna elköltöznie!

Visszatérve a Fesztiválzenekarhoz. Ahogy már korábban is szóba került, nem Ön az egyetlen olyan jelentős támogatója, jótevője ennek a világhírű együttesnek, akik szakmájukat tekintve pénzszerzéssel, gyarapodással foglalkoznak. Az merült fel bennem – lehet, hogy igazságtalanul – hogy a BFZ iránti gesztusban nincs-e valamiféle kompenzálási igény, amellyel enyhíteni szeretnék a polarizálódó világban elfoglalt státuszuk megítélését? Remélem, nem tartja bántónak a kérdésemet!

M-T. I.: Én ezt jogos felvetésnek érzem. Biztosan van bennünk ilyesmi is. Én magam azért lettem a kuratórium tagja, mert barátom, Illés Gábor megkérdezte, nincs-e kedvem részt venni ebben a tevékenységben, ami neki is annyi örömet okoz. A zenéhez nem most kerültem közel. Ének- zenei általános iskolába jártam, aminek máig örülök. Kitűnő zenetanár volt Katona tanárnőnk, remek, művelt asszony és nagyon jó pedagógus, akitől nagyon sokat tanultunk. Aztán amikor Drezdába kerültem, ott rendkívül izgalmas volt a kulturális élet, olcsón részt vehettünk igen magasszínvonalú eseményeken, köztük igazán jó koncerteken. Ugyanez volt a helyzet Prágában: a korábbi rendszerben a kultúra mindenki számára könnyen elérhető volt. A zenehallgatás iránti igény rendszeres volt számomra fiatal koromtól kezdve. Most épp annál a vízválasztónál állok, amikor pontosan ugyanannyi időt töltöttem külföldön, amennyit Magyarországon. Öt éve költöztünk haza. És ami részben itthon tart bennünket, az például a rendkívül gazdag kulturális környezet. Hogy könnyen hozzáférhetünk a legszínesebb művészeti kínálathoz, amiben természetesen benne van a komolyzene-hallgatás, a koncertek is. Azon, hogy mennyire próbáljuk tudatosan kompenzálni a pénzpiachoz kötődő tevékenységünkkel kapcsolatos erkölcsi negatívumokat, érdemes gondolkodni. Ha így is van – és biztosan van ebben valami igazság – nem érzem, hogy ez lenne a kizárólagos oka, amiért szívesen állok a BFZ mellé. Ez egy unikális zenekar. Azt, hogy világszínvonalú, ma senki sem vitatja. Azt gondolom, ezt ebben az országban mindenki értékeli, függetlenül attól, hogy idős vagy fiatal, erre húz vagy arra húz, ebben mindenki egyetért. Igaz, hogy az állam is támogatja, de sok mindenkit támogat az állam, amiből eddig még nem lett világszínvonal. Meggyőződésem, hogy elsősorban Fischer Ivánnak köszönhető ez a világraszóló siker, de biztos, hogy az is benne van, hogy van körülöttük egy támogatói csoport, amelynek büszkeségemre én is tagja lehetek. Ezt én nagy privilégiumnak tartom.

Ahogy azt már említette, kockázatvállalással foglalkozott. Fischer Ivánt én magam a művészeti világ egyik nagy kockázatvállalójának látom. Szinte hetente jutnak eszébe új ötletek, amelyek jelentős részét meg is valósítja, még akkor is, ha sokan nem hisznek abban, hogy sikerülni fog. Erről mit gondol?

M-T. I.: Az a tapasztalatom, hogy azok lesznek igazán sikeresek, akik mernek kockázatot vállalni. A brit oktatási rendszerben különösen értékeltem, hogy a gyerekeket kockázatvállalásra is megtanították. Itt nálunk ennek az ellenkezőjét tapasztalom, Magyarországon nem nagyon értékelik, ha valaki belevág olyasmibe, aminek nem ismeri a kimenetelét. Ha a gyerek elrontja a témazáró dolgozatot, nagy veszélye van, hogy rossz év végi jegyet kap. Nagy-Britanniában inkább azt mondják, hogy ha elrontottad, abból is tanulsz, legközelebb jobban fogod csinálni. Ezzel sokkal bátrabbá nevelik a gyerekeket. Ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, merészebbnek, kockáztatóbbnak kell lennie, mert enélkül nincs eredmény.

Öt éve költöztek haza Angliából. Nem bánták meg?

M-T. I.: Nem. Semmiképp nem bántuk meg. Azt nem mondom, hogy Magyarországon minden nagyon rózsás, van, ami nagyon jó és van, ami nagyon rossz. Viszont, aminek örülni lehet, annak tudunk örülni, úgy is, hogy a sok barátunk közül nem mindenki ért egyet mindenben, de meg tudjuk beszélni és mindenki vállalhatja a saját véleményét. Én alapvetően optimista vagyok és abban bízom, hogy hinni kell a közép-európai reneszánszban.

A gyerekei is pénzügyi pályára készülnek?

M-T. I.: Ebben nem befolyásolom őket. Három lányom van, és egyelőre nem látjuk még, milyen irányt vesz az életük, de biztos vagyok benne, hogy tudni fognak majd érvényesülni.

Az interjút Váradi Júlia készítette.

Máté-Tóth István 20 éves tőkepiaci tapasztalattal rendelkezik, több mint 18 évet dolgozott a svájci Credit Suisse-nél. Részvényelemzőként kezdte, később a Fejlődő Piacok Részvény Elemzési Üzletágának ügyvezető igazgatója lett, majd az Európai Részvénypiaci Elemzések területének társvezetőjévé nevezték ki. Az Egyesült Királyságban működő Pénzügyi Magatartási Hatóságon belül a Tőzsdei Bevezetések Hatóságán dolgozott évekig. Mindezek mellett a CFA UK Karrierfejlesztési Bizottságának volt önkéntes tanácsadó szakembere, ahol segítségével jött létre az ottani CFA Női Hálózat. Az angolul és németül folyékonyan beszélő szakember két éve tölti be a Budapesti Értéktőzsde kereskedésért és üzletfejlesztésért felelős vezérigazgató-helyettesi pozícióját.