A Wiener Zeitung kritikája a Budapesti Fesztiválzenekar bécsi koncertjéről a Musikvereinban.
Megint megcsinálták – de miért is ne tennék? Bő egy évvel ezelőtt a bécsi Musikverein közönsége kitörő lelkesedéssel üdvözölte azt az elképzelést, hogy a zenekar tagjai egyszer csak kórussá rendeződnek és énekelnek a színpadon. A Budapesti Fesztiválzenekar a bécsi Musikverein Aranytermében ismét ékes tanúbizonyságát adta a dalban lelt örömének; ezúttal Antonín Dvořák „Nepovím” („Nem mondom el”) című kórusművével. Ez a gyönyörű és ritka gyöngyszem Dvořák d-moll legendája (op. 59/1) után következett, majd az elragadóan előadott 2. szláv tánc (e-moll, op. 46/2) zárta a sort. E három ínyencséggel a közönség tökéletesen ráhangolódhatott Beethoven 4. zongoraversenyére.
A szólista, Schiff András igyekezett minden zenei frázist jó érzékkel kibontani precíz, képzett játékkal, gyönyörűen formált basszusvonalakkal. A Schubertiade szervezőivel folytatott nyári összetűzés során nyilvánvalóvá vált, hogy Schiff a Bösendorfer zongorák odaadó híve. A hangszerválasztás mindenesetre lehet vita tárgya, ugyanis versenyzongorája magasabb hangjai élesen, ám keményen csendültek fel. Az igencsak érzékenyen kísérő zenekar rendkívül magas létszámát akár érvként is említhetnénk. Frissítően hatott a ráadás is; Joseph Haydn „Die Beredsamkeit” című műve. Itt a zenekar ismét kórusként lépett fel, Schiff pedig zongorán kísérte éneküket. A szünet után Dvořák elragadóan előadott 7. szimfóniája következett. Fischer Iván karmester pontosan tudja, hogyan kell igényes programot összeállítani és megvalósítani.
