hun/ eng
keresés
kosaram
Amint a klarinétok megszólaltak, könnyek szöktek a szemembe

Interjú

Amint a klarinétok megszólaltak, könnyek szöktek a szemembe

Az egykori vezető zenekari fuvolista, a spanyol Jaime Martín február 28-án és 29-én, és március 2-án vezényli a Fesztiválzenekart a Müpában. Hangszerváltásáról, meghatározó zenei élményeiről és a koncert izgalmas programjáról, Ravel és Mendelssohn kapcsolódásáról is kérdeztük.

Váradi Júlia: Világszerte ismert karmesterként úgy tűnik, az ideje nagy részében egyik országból a másikba utazik szerte a világon, mert annyi koncertre hívják vezényelni. Hogyan dönti el, hogy melyik zenekar meghívásának tesz eleget a sok közül?

Jaime Martín: Erre a kérdésre szinte lehetetlen válaszolni. Két évvel ezelőtt lettem a Melbourne-i Szimfonikus Zenekar vezető karmestere, miközben folytattam a munkát a Los Angeles-i Kamarazenekar zeneigazgatójaként. Imádom, hogy lehetőségem van mind a szimfonikus, mind a kamarazenekari repertoár felfedezésére olyan zenészekkel, akiket nagyon jól ismerek. Vendégkarmesternek lenni teljesen más, korlátozott idő áll rendelkezésre egymás megismerésére. Az első próba egy új zenekarral arra ad lehetőséget, hogy meghallgassam a zenekart és érezzem, hogyan működik a zene egy új zenészcsoporttal. A zenekar pedig képet kap róla, milyen zenész vagyok, mik azok a dolgok, amelyek fontosak számomra. Néhány évvel ezelőtt, amikor elkezdtem főállásban vezényelni, egy szomszédom megkérdezte, mi vonzott a karmesterségben. Talán a ”hatalom” volt a vonzerő? Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy azt válaszoljam, hogy ami igazán vonzott a karmesterségben, az a szabadság.

V. J.: Ön már járt Budapesten. Hogyan emlékszik vissza, milyen benyomások érték?

J. M.: Fuvolajátékosként többször jártam Budapesten. Felléptem itt az Európai Kamarazenekarral és Schiff Andrással, a Christoph von Dohnányi által vezényelt Nemzeti Filharmonikus Zenekarral, de még soha nem vezényeltem itt. Mindig is rajongtam a BFZ-ért, mert szerintem a világ egyik legjobb zenekara. Legutóbb Spanyolországban hallottam élőben, Mahler 4. szimfóniájának rendkívüli előadása volt! Az Európai Kamarazenekar vezető fuvolistájaként eltöltött több mint 15 év alatt lehetőségem volt együtt dolgozni Fischer Ivánnal, ő olyan zenész, akit mindig is csodáltam.

V. J.: Hogyan készül a nagyon színes budapesti koncertre, ahol Ravel Couperin sírja című művét vezényli, amelyben a háborúban elesett barátai előtt tiszteleg, valamint Dohnányi zongoraversenyét, egy gyermekdal humorral teli zenei parafrázisát, végül Mendelssohn grandiózus Reformáció szimfóniáját, amelyet a húszas évei elején írt?

J. M.: Ravel «Le Tombeau»-ja és Mendelssohn Reformáció szimfóniája már régóta nagyon közel állnak a szívemhez. A Dohnányi zongoravariációk új darab számomra. Nagyon örülök, hogy felfedeztem ezt a művet! Az egyik dolog, ami kilencéves koromban vonzott a zenében, az a hangzás volt... a hangversenyteremben élőben játszó zenekar hangja. Ahogy egyes hangok egyesülnek másokkal, s így teljesen új hangokat hoznak létre, mint a kék és a sárga keveredése a zöldet. Ravel a hangszerelés mestere, zenekari zenészként mindig is élveztem, hogy a többi hangszeréhez viszonyítva hogyan hangzik a sajátom. Most pedig karmesterként szeretem a lehetőséget, hogy távolabbról hallgathatom az összes hangszer hangját és segíthetek formálni az összhangzást. Valamiért, amikor Ravelre gondolok, Mendelssohn jut eszembe. A zenéje teljesen más, de van valami a hangzásban, ami számomra nagyon is rokon. Mendelssohn hangzását valahogy ”fénylőnek" írnám le, és ez Ravelre emlékeztet. Ez a bizonyos mű, az 5. szimfónia különös eset, mert Mendelssohn nagyon elbizonytalanodott, és úgy döntött, hogy elrejti a kéziratot, remélve, hogy soha többé nem találják meg. Nagyon mélynek, meghatónak és teljesen ellenállhatatlannak találom ezt a zenét!

V. J.: Furcsa dolgot kérdezek, ami valójában nagyon is szubjektív meglátásom mindhárom csodálatos darabról – még Dohnányi humoros darabjáról is – az a kellemetlen érzésem, hogy mindháromnak valami módon köze van a háborúhoz mint olyanhoz. Lehet, hogy nem csak én érzem így?!

J. M.: Értem mire gondol, de a válogatáskor semmiképpen nem ez volt a tudatos szándékom. Kétségtelen, hogy a háború fogalma sajnos túlságosan is jelen van mostanában az életünkben, így talán ezek az összefüggések is ott voltak a fejemben. A Couperin sírja Ravel háborúban elhunyt barátja előtt tiszteleg, de a Reformáció szimfónia inkább a vallásról szól. Mendelssohn ”az ő egyházi szimfóniájának” nevezte ezt a művét, ahol a "katolikus" ellenpont keveredik a tiszta lutheránizmussal. A szimfónia középső tételei a Hitet és a Kétségbeesést képviselhetnék, ahogy arra már sokszor rámutattak.

V. J.: Miután hosszú éveket töltött el nagyra becsült fuvolistaként, hogyan és miért döntött úgy, hogy karmester lesz?

J. M.: Zenekari muzsikusként mindig is kíváncsi voltam a karmesterségre, sőt karmesteri órákra is jártam, amíg Hollandiában fuvolát tanultam. Annyira élveztem a zenekari játékot, hogy eszembe sem jutott váltani. Fuvolistaként töltött éveim alatt lehetőségem nyílt arra, hogy csodálatos karmesterekkel dolgozzak együtt, akik különböző hagyományokból érkeztek, és teljesen eltérő szemszögekből közelítették meg a zenét. Ezt lenyűgözőnek találtam. Miért hangzik ugyanaz a zenekar ugyanabban a teremben ma másképp, mint tegnap egy másik karmesterrel? Életem későbbi szakaszában (a negyvenes éveim közepén) valaki felkért, hogy vezessek egy ifjúsági zenekart, és nem sokkal később felajánlották az első feladatot a svédországi Gävle Szimfonikus Zenekar vezető karmestereként, és ekkor döntöttem úgy, hogy otthagyom a Londoni Filharmonikus Zenekar vezető fuvolaművészi állását.

V. J.: Hogyan emlékszik vissza, mikor érezte életében először azt a csodálatos szeretetet és vonzalmat a zene iránt, ami meghatározta a karrierjét? Mi volt ennek a kiváltó oka?

J. M.: Amikor kilencéves voltam, apám elvitt az első koncertre, Csajkovszkij 5. szimfóniája és Muszorgszkij Egy kiállítás képei volt a program. Amint a klarinétok megszólaltak, könnyek szöktek a szemembe, és ez meglepett. Erre nem számítottam! Nem hiszem, hogy a zene, inkább a hangzás hatott meg, varázslatosnak és túláradónak találtam. Másnap azt mondtam a szüleimnek, hogy hegedülni szeretnék, de később kiderült, hogy hegedülni csak magánórákon lehet tanulni. Nem akartam, hogy a szüleim pénzt költsenek rám (hat testvérem közül én vagyok a legidősebb), és kiderült, hogy ingyen járhatok fuvolaórákra, így hát a fuvolát választottam. A fuvolának köszönhetem, hogy mindig a legjobb zenéket játszhattam, és csodálatos zenészekkel találkozhattam.

V. J.: Még mindig tanít zenét a londoni Royal College of Music fuvola professzoraként, vagy ez már nem fér bele a naptárába?

J. M.: Abbahagytam a tanítást, amikor elfogadtam az első karmesteri állásomat. Mindig is szerettem tanítani, és ma is örülök, amikor régi tanítványaim megkérdezik, hogy játszhatnak-e nekem, mielőtt meghallgatásra jelentkeznek egy-egy zenekarhoz.

V. J.: Várjon Dénes a zongoraszólista a koncerten, amelyet vezényel. Biztos vagyok benne, hogy ismeri őt. Milyen érzés együtt dolgozni ezzel a nagyszerű zongoristával?

J. M.: Még nem találkoztam Dénessel, de hallottam a játékát felvételeken. Néhány napja megnéztem az egyik mesterkurzusát, ahol egy Beethoven-szonátát tanított, nagyon élveztem! Képes a zongorát a legsokszínűbb hangszerként megszólaltatni. Nagyon mélyen érti a zenét, rendkívül inspirálóan játszik. Alig várom, hogy személyesen is találkozhassak Dénessel és együtt zenélhessünk.