Turné: Pärt, Sibelius, Brahms

Magyar zenekar észt művet énekel, izraeli hegedűművész finn versenyművet játszik, majd a romantikus megkönnyebbülés szimfonikus hangjai teszik teljessé az élményt. A nagyívű Mahler-koncert másnapján északi és konzervatív, de a legkevésbé sem rideg és merev műsorral tér vissza a Carnegie Hallba a Budapesti Fesztiválzenekar. A 90 éves Arvo Pärt a cappella hitvallása után a legnagyobb finn zeneszerző, Jean Sibelius egyetlen versenyműve szólal meg Maxim Vengerov szólójával. A világ legjobb hegedűsei között számontartott Grammy- és Gramophone-díjas művész a legnagyobb koncerttermek állandó fellépője, miközben az UNICEF jószolgálati nagyköveteként a legszegényebb helyekre juttatja el a zenét 1727-es Stradivarijával. A hangversenyt a beethoveni nyomás alól végre felszabaduló Johannes Brahms derűs szimfóniája zárja.

„Felfedeztem, hogy elég, ha csupán egyetlen hangot szólaltatnak meg gyönyörűen. Ez az egyetlen hang, vagy egy csendes ütés, vagy egy pillanatnyi csend megvigasztal.” A kortárs egyházi zeneszerzés legkiemelkedőbb alakjaként emlegetett Arvo Pärt a gregoriánban találta meg mindazt, amiből inspirálódva létrehozta saját minimalista irányzatát, a hangszínre, a minden egyes hangra fókuszáló tintinnabulit. A latin kifejezés harangocskákat jelent, és a finom hangzások karakterére utal. A kevés hangból építkező, szigorú szabályokat követő, lassú, meditatív művek sorába illeszkedik az a Summa is, amely 1977-ben – bár később hangszer változat is készült belőle – eredetileg énekhangokra íródott. A körkörös zenei mozgású darab a „hiszekegy”, a latin Credo szövegét dolgozza fel.

Sibelius egyetlen versenyműve fáradhatatlan változatosságot nyújt a dallamok terén. „Csodálatos témáim vannak a hegedűversenyhez” – írta a szerző készülő darabjához, amelyet 1904-es premierje után átdolgozott. A hegedűsnek készülő Sibelius pontosan ismerte a hangszert, így a zeneirodalom egyik legkényelmesebb, ugyanakkor legnehezebb szólóját írta meg. A 19. századi virtuóz hagyományokat saját szimfonikus stílusával ötvözte; a hegedűverseny sötét, mégis tiszta és áttetsző hangszerelése sokakat az északi őszre és télre emlékeztet. A középen kadenciával megszakított első tétel után érzelgősségtől mentes lassú tétel és táncos finálé következik. Az ajánlás a magyar csodagyerek Vecsey Ferencnek szól, aki tizenhárom éves korában játszotta először a művet.

Mintegy másfél évtizedébe került Brahmsnak, hogy Beethoven Kilencedikje után rátaláljon saját szimfonikus hangjára. A drámai küzdelem és drámai végeredmény után a 2. szimfónia szinte csak úgy kiszaladt a szerző kezei alól: a partitúra egyetlen nyár alatt készült. A komponálás helyszíne, a szépséges Wörthi-tó nyugalma kihallatszik a zenéből, a korábbi fájdalmak és nehézségek helyett itt a pasztorális hangulat dominál. Fény és sötétség, líra és erő, intimitás és kitárulkozás találkozik a műben, amely az első tételt nyitó, basszusban megszólaló háromhangos motívumból építkezik. A cselló által bevezetett lassú tétel hoz néhány felhőt, de a pengetett kíséret felett elhangzó oboaszóló el is űzi őket a harmadik tételben. A finálé Brahms legfelszabadultabb zenéinek egyike.