...A vicenzai Teatro Olimpico színpadának elülső része az oszlopaival, gazdag díszítéseivel és stukkóival már önmagában is mély benyomást kelt. Ám ami mögötte rejtőzik, az minden érzéket rabul ejt: ragyogóan kék ég alatt egy egész város sejlik fel a hét kapu mögött húzódó, több száz méter hosszúnak tűnő utcákon és ösvényeken át! S mindez finoman megművelt fából kialakítva, amelynek illata immár 434 éve gazdagítja a színház levegőjét. A perspektivikusan kialakított színpadkép mögött felsejlő tér olyannyira vonzó, hogy ha nem lenne megtiltva, bizony inkább a színpadon sétálnánk, és nem elégednénk meg pusztán a lelátóról való nézelődéssel.
A vicenzai Teatro Olimpico kétségkívül Európa legszebb színháza, és egyike a legrégebbieknek is; egész pontosan az ókort követően az első önálló színházépület. A színpadtérre való belépés műemlékvédelmi okokból tilos. Az épületet Andrea Palladio és Vincenzo Scamozzi tervezték, ünnepélyes megnyitójára pedig Palladio halála után, a karnevál idején, 1585. március 3-án került sor, Szophoklész Oidipusz király című drámájának bemutatójával. A színpad igényes kialakítása ellenére később csupán ritkán szolgált színi előadások háttereként, aminek számos oka volt. Napjainkban a színház napközben múzeumként működik. Most azonban, ez évtől kezdve minden októberben, új életre kel.
Fischer Iván magyar karmester már régen, egy húsz évvel ezelőtti olaszországi utazás során szemet vetett a színházra, amiről így mesél: „Sosem tudtam kiverni a fejemből.” Tavaly egy szokatlanul meleg októberi napon egy vicenzai kávézó teraszán ült kávéból és croissant-ból álló reggelije előtt, egy premier hosszú éjszakája után. Még tizenkét óra sem telt el azóta, hogy a Teatro Olimpicóban, puritán körülmények között bemutatkozott első operaelőadásával, egy dinamikus Falstaff-produkcióval. Ez a két és háromnegyed óra volt a Vicenzai operafesztivál megalapítása, amely egyben kisebb mérföldkövet jelentett Vicenza városának, színházának és az opera műfajának történelmében. Fischer és a Budapesti Fesztiválzenekar (természetesen) nem a műemlékvédelem alatt álló színpadon játszottak, hanem az előtte elhelyezkedő keskeny sávnyi színpadon, egy pallón, amelyet erre a célra alakítottak ki a zenekar egyes hangszercsoportjai között.
A fúvósok állva, a közönségnek háttal, Fischer pedig a legnagyobb lelki nyugalommal, kotta nélkül, a zenekar közepén állva irányította zenészeit. A csapatjátékos karmester, Fischer csendes kocsmárost játszva nyújtotta Falstaffnak (Ambrogio Maestri) a kéztörlőt, a borospoharat, illetve e szerepben állt a négy nő útjába (Eva Mei - Alice, Sylvia Schwartz - Nannetta, Laura Polverelli - Meg Page és Yvonne Naef - Mrs. Quickly szerepében volt látható), amikor a testes lovag torkának akartak ugrani.
Hogy mindez a színpadtér előtt, és nem a színpadtéren történik, nemcsak a látvány szempontjából számít különleges üzenetnek: a grandiózus lehetőségek, a fantasztikus színpadkép ellenére egészen minimálisra csupaszított eszköztárral, minden dísz nélkül rendezték meg az operát. A kortárs operarendezésről Fischer Iván félreérthetetlen véleménnyel bír: „Ha a rendezői színházat kellene definiálnom, azt mondanám, az elmúlt 50 év tendenciája az volt, az interpretáció és az újítás kizárólag a látvány terén érvényesül, zeneileg pedig csak ismétlésekre futja.” Vállat von: „És ebben már nincs semmi érdekes, legalábbis számomra nincs. Én nem is foglalkozom már ilyesmivel. Egészen biztosan nem fogok már a művészbejárón keresztül belépni egy operaházba sem.” A rendezői színház, jegyzi meg kissé leereszkedő hangnemben, szerinte csupán „úgynevezett interpretáció”, Vicenzában ezzel szemben a művek valódi értelmezésére nyílik lehetőség: „Az a mai nézet, amely szerint az operát főképp a színpadképen keresztül értelmezhetjük, akkor még nem létezett.
A színpadkép a Teatro Olimpicóban sokkal inkább egy keret, egy olyan tér, amelyben előadhatunk egy darabot.” A hangsúly így nem a helyen, hanem azon van, „mit és hogyan adunk elő: hogyan játszunk?” Fischer a fesztivállal a forráshoz, az „opera alapgondolatához” szeretne visszatérni, amely szerinte a következő: az interpretáció nem a színpadkép és a jelmezek, hanem egyes-egyedül a zene által történik.
Fischer szereplőgárdája – mind nemzetközi, kiváló énekesek – természetesen úgy ismerik Verdi Falstaffját, mint a tenyerüket. Fischer szerint valójában ez is akadályt jelent. „Nem gondolja komolyan, hogy az énekesek egy számukra jól ismert operát Berlinben egészen másképpen adnak elő, mint New Yorkban. Az énekesek remekül tudják a szerepüket.” Mindez csupán csekély alkotói szabadságot hagy a karmesternek, hiszen az énekesek végül mindenhol ugyanúgy énekelnek. Ez igen bátor kijelentés egy olyan karmester szájából, akinek zenekara és fesztiválja révén művészi szempontból mindene megvan, amire csak szüksége lehet, és amit valaha is akart.
Fischer Vicenzában úgy próbálja megoldani ezt a helyzetet, hogy kizökkenti az énekeseket a megszokott kerékvágásból: az énekesek szabadon mozoghatnak a zenészek közötti pallón és az előtte, mögötte és mellette elhelyezkedő színtéren. Vannak zenészek, akik jelmezt viselnek, időnként felállnak és énekelnek. Ők az előadók közé vegyülő kórus részét képezik. Az előadók és a zenészek néha elkapják egymás tekintetét, sőt meg is érintik egymást, amit természetesen ebben a formában nem lehetett előre megtervezni. Ennek a szoros kapcsolatnak köszönhetően nemcsak a zene, hanem a színpadon zajló interakció is megdöbbentően kézzelfoghatóvá válik. A zene, a ritmus, a tettek és reakciók sűrűn, közvetlenül követik egymást, pont itt és pont most történnek, és a nézők minden egyes pillanatban azt élhetik át, hogy a színpadon az összes résztvevő valóban kapcsolatban áll egymással. „Egyfajta egységet szeretnék teremteni a zenészek és az énekesek közt, hogy igazán közel legyenek egymáshoz” – magyarázza Fischer. Így az operából egyfajta kamarazene lesz, amelynek során az előadók hallhatják, és főként láthatják egymást.
Az előadásnak szinte szélesvásznú film- vagy akár közelifelvétel-jelleget kölcsönöz, amikor Fischer Iván mintegy lélegzetnyi távolságra áll Laura Polverellitől és áriája közben közvetlenül az arcába nézhet; amikor a közvetlenül előtte zenélő zenészeknek parányi jelzést ad; amikor egy a vonósok a megalázott Falstaffot kísérik csendesen, és eközben láthatják, amint Ambrogio Maestri hunyorog, remeg, (és talán hallják is, ahogy) lélegzetet vesz. Annyi bizonyos, hogy a közönség lényegesen közvetlenebbül élheti meg a művet, mint egy szokványos operaelőadás során, szóljon ott akárhová is a jegye. Szinte ráközelítve szemlélhetjük a főszereplő háta mögött zajló alattomos intrikát, amelyet Maestri az intim kamarazenei légkörben számos finom árnyalattal, mindenekelőtt megható melankóliával kísér.
Mindezek ellenére nehéz elfojtani az újra és újra feltámadó vágyat, hogy a Palladio és Scamozzi által tervezett színpadot is bevonják a cselekménybe. Jó lenne embereket látni a folyosókon, megfigyelni, hogyan húzzák el a függönyt és nyitják ki az ablakot, hogyan tűnnek el és jelennek meg ismét az ajtón keresztül. Ujjainkban szinte leküzdhetetlen vágy bizsereg, mint a babaházak láttán, és ennek hatására a szünetben a korlát előtt járunk fel és alá, és igyekszünk minden sarokból bekukucskálni a színpadi díszletek mögé, mintegy tucat másik ember gyűrűjében, akiket ugyanez a vágy fűt.
Itt darabot színpadra vinni, mint Fischer Iván tette, felér egy protestáns vagy sztoikus önmegtartóztatási és összpontosítási gyakorlattal. Talán egyszer sikerül elérni azt is, hogy a díszlet ne terelje el a figyelmünket. De az is lehet, hogy nem. Azonban meglepő módon még ekkor sem kalandozunk el túl messze a cselekménytől. Sokkal inkább olyan érzésünk támad, hogy az érdekfeszítő látvány mentálisan a teremhez köti a nézőket. Ily módon a díszletek és a zene nem versengenek egymással, hanem úgy viselkednek, mint két egymás előtt elhelyezkedő áttetsző szövet, amelyeken keresztül az ember látószögétől függően egyszer az elülsőből, másszor a hátulsóból érzékel többet - ám mindig mindkettő jelen van.
Fischer már októberben a Vicenzai Operafesztivál keretein túlmutató projektet szándékozott létrehozni a statikus, nem értelmező színpadkép alapján, amely előtt szinte bármelyik operát elő lehetne adni: olyan mozgatható színpadi képet szeretett volna létrehozni, amelyet turnéi során is használhat. Ahogy a Falstaffot a pallókon már a fesztivál előtt, Budapesten is bemutatta, más produkciókkal és egy vagy több többé-kevésbé módosítható színpadképpel szeretne nemzetközi turnéra indulni. Több művésszel működik együtt, akik jelenleg fejezik be a projektet: „Szép, modern installáció készült” – állapította meg Fischer ez év márciusában. Néhány hónap múlva felavatják, természetesen a második fesztivál keretében.
A hatvannyolc éves karmester erre az előadásra Claudio Monteverdi L’Orfeo című műve, és ezzel a legelső operák egyike mellett döntött. A művet 1607-ben, mindössze 22 évvel a Teatro Olimpico megnyitója után vitték először színpadra, és Fischer szerint ezért is a „tökéletes opera a tökéletes operaházhoz”, hisz mindkét mű remekül példázza a korszak legnagyobb vágyát, az antik tragédia újraélesztését.
Így Nikolaus Harnoncourt egykori segédkarmestere bizonyos értelemben itt is a gyökerekhez kíván visszatérni, ezúttal még konkrétabban, még hívebben a zenetörténelemhez: Fischer Monteverdi stílusában új befejezést komponált, amely tartalma szempontjából közelebb áll az antik mondához és Alessandro Striggio eredeti librettójához is, mint az, amelyet az 1609-ben kiadott librettóban rögzítettek (a menádok bosszúból szétszaggatják a minden nőnek ellenálló Orfeuszt, ahelyett, hogy megbocsátanának neki, és Apolló a mennyekbe vinné fel őt).
„A második befejezést mindig is konformista kompromisszumnak tartottam” – mondja Fischer. „Lényegében véve sajnálom, hogy Monteverdi így döntött. Szerintem hatalmas ellentmondást jelent ez a reneszánsz életfelfogásával szemben. Ezzel már a barokk korszak abszolutizmusa felé mutat.” Fischer elmondása szerint a Vicenzai Operafesztiválhoz hasonlóan ez a terve is korábbi inspirációkra vezethető vissza. A kor előrehaladtával Fischer fokozatosan eljut oda, hogy mindent megvalósítson, amit valaha is másképpen szeretett volna csinálni.
Fischer Iván a Budapesti Fesztiválzenekarral október 20.-24. között játszik a vicenzai Teatro Olimpicóban megrendezett operafesztiválon.
