hun/ eng
keresés
kosaram
The Classical Review: "a zenekari játék csodálatos; kifinomult, szenvedélyes és karakteres"

Kritika

The Classical Review: "a zenekari játék csodálatos; kifinomult, szenvedélyes és karakteres"

A Budapesti Fesztiválzenekart és Fischer Ivánt a legavatottabb Mahler-előadók között tartják számon, és hogy méltán, azt a legújabb lemezük teljes mértékben igazolja. David A. McConnell kritikája a The Classical Reviewban.

Mindössze néhány hét telt el azóta, hogy lelkes beszámolót írtam a Pentatone új, Vlagyimir Jurovszkij által dirigált Dal a Földről-lemezéről. Jurovszkij korábbi Mahler-előadásai miatt voltak előzetes fenntartásaim, azonban pontos és érzékeny interpretációja hamar eloszlatta ezeket az aggályokat. A Berlini Rádió Szimfonikus Zenekara lenyűgöző erővel és kifinomultsággal játszik, és az utolsó tételben Sarah Connolly éneklése mélyen megrendített. A felvétel értékes darabbal gazdagítja a Mahler-lemezek sorát, és úgy gondoltam, jó darabig nem akad majd vetélytársa.

És tessék, csupán pár nappal később megjelent egy új lemez, amelyen a tenor szólista ugyancsak Robert Dean Smith, az alt szólamot pedig az a Gerhild Romberger énekli, aki Mahler Harmadik szimfóniájának Fischer által készített felvételén is szerepel. A Budapesti Fesztiválzenekart és Fischer Ivánt a legavatottabb Mahler-előadók között tartják számon, és hogy méltán, azt a legújabb lemezük teljes mértékben igazolja.

A zenekari játék csodálatos: kifinomult, szenvedélyes és rendkívül karakteres. A mű elején megszólaló kürt borzongással tölt el, akárcsak a fafúvók rikoltó hangja. A vonósok tökéletes egységben és szinte alig fékezett vadsággal játsszák Mahler nagy felkészültséget igénylő szólamait. Vegyük például a zenekari játékot 3:40-től (1. szám), ahol lenyűgözően idézik meg a természet hangjait, vagy a tétel csúcspontjának (6:43) mesteri előkészítését, ahol a hideg futkos a hátunkon, amikor Dean Smith a majom üvöltését ábrázolja.

Az is figyelemre méltó, hogy – a meglehetősen gyors tempó ellenére (Fischer nagyjából harminc másodperccel gyorsabb Jurovszkijnál) – Dean Smith itt frissebbnek hangzik, és a hangfekvés okozta nehézségeket is könnyedebben veszi, mint a Jurovszkij által vezényelt (élő) előadásban, ami nyilván a stúdió javára írható.

Nagyon érdekes összevetni ezt a két új felvételt. Mindkét együttes precízen és energikusan játszik. Mindkettő nagy érzékenységgel kíséri a gyakori zenekari szólókat és az énekeseket. Fischer és Jurovszkij is számos belső zenekari részletet tár elénk anélkül, hogy előadásuk bárhol is mesterkéltnek tűnne, vagy szem elől tévesztenék a mű architektúráját. A legfontosabb különbség magában a hangzásban rejlik: míg a Berlini Filharmónia lehetővé teszi a tiszta hangzást, nincs meg benne az a meleg atmoszféra, amely a Művészetek Palotáját jellemzi. Ebből adódóan a Budapesti Fesztiválzenekar hangzása gazdagabb és csillogóbb.

Az Őszi magány című dalban (2. szám) például, míg a berlini zenekar fátyolszerű finomsággal játssza a kíséretet, addig Budapesten a kíséret dúsabb és jobban lekerekített (minden bizonnyal Fischer kívánságára), és ezért nagyobb nyugalmat áraszt. Ezek az eltérő színek más-más finomságokat hívnak elő a szövegből és megzenésítéséből. A Jurovszkij–Connolly-féle Őszi magányban erősebben érződik a „nyugalom és felfrissülés” iránti vágy, és – részben a berlini kíséret törékeny finomsága miatt – abban sem lehetünk biztosak, hogy ezek egyáltalán eljönnek-e valaha. Romberger, talán a Fischer által előhívott gazdagabb hangszínekre reflektálva, úgy tűnik, már biztosan tudja, hogy megtalálja majd a nyugalmat és felfrissülést.

Érdekes egymás után meghallgatni Robert Dean Smith kétféle interpretációját is. A Pentatone lemezén úgy érezzük, érzelmileg jobban megérinti a darab, talán mert a budapesti felvétel óta eltelt két év alatt változott a saját értelmezése is. Persze ennek az is oka, hogy a berlini produkció élő előadás. Valójában sokan pont ezért szeretik az ilyen felvételeket; az érezhetően megnövekedett energiaszintet és a nagyobb odaadást keresve, amelyek gyakran jellemzik az élő előadásokat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Smith budapesti értelmezése kevésbé hatna. A stúdióban könnyedebben és higgadtabban képes megfelelni azoknak a komoly kihívásoknak, amelyek elé Mahler zenéje állítja. Ebben az olvasatban a dikció kristálytiszta, többféle hangszínt hallunk, és egy kicsit több a rubato is. Összességében mindkét lemez lenyűgöző.

Talán az utolsó tétel az, amely megosztja majd a hallgatók véleményét. Romberger értelmezésében van némi érzelmi távolságtartás, amely miatt akár egysíkúnak is tűnhet, de én másképp látom. Ferrier, Ludwig és Baker a mű klasszikus felvételein érzelmi utazásra visznek minket, hogy elfogadjuk saját halandóságunkat. Bár Connolly nem tárja elénk olyan nyíltan az érzelmeit, mint három elődje, az ő értelmezése is ugyanahhoz az elfogadás iránti küzdelemhez visz minket közelebb. Romberger interpretációja azonban máshonnan indul ki, és egyedi: úgy tűnik, nála már az elejétől kezdve megvan az elfogadás, ezért nem is fontos az érzelmi küzdelem. Ahelyett, hogy a dal végére eljutnánk az érzelmi katarzishoz, már az első ütemeknél abba az állapotba kerülünk. Az ő introvertáltabb értelmezése és a zenekar kivételesen érzékeny játéka nyomán mi is részeseivé válunk ennek az élménynek, és reménykedhetünk.

A Channel Classics hallgatóbarát, minőségi hangfelvételeivel szerzett magának hírnevet: lemezeit a zenekar és a szólisták közötti tökéletes egyensúly, és ragyogó, gazdag hangzás jellemzi. Fischer biztos kézzel és tökéletes magabiztossággal vezényel. Bizonyára lesz, akinek nem nyeri el a tetszését Romberger értelmezése, én azonban megindítónak találtam. Az biztos, hogy ezt a felvételt is kiteszem (közvetlenül Jurovszkijé mellé) a már amúgy is roskadozó polcomra.

Mahler: Dal a Földről

Gerhild Romberger, alt

Robert Dean Smith, tenor

Channel Classics, CD CCS SA 40020

Az eredeti cikket itt olvashatják el.

A felvételt megvásárolhatják a Channel Classics oldalán.