BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Interjúk 2019. május 30.

Nagy visszatérőt vár az évad végére a BFZ

Reinhard Goebel a New York Times szerint „világítótoronyként emelkedik ki a középszerűség tengeréből”. Rengeteget tesz azért, hogy feltérképezze és megértse a 18. század zenéjét, és hogy azt autentikusan, eredeti hangzásvilággal adja át a közönségnek. De mi köze ennek Michael Jacksonhoz, mi bújik meg a kotta mögött és mitől lesz különleges Goebel és a Fesztiválzenekar közös koncertje? A német karmesterrel beszélgettünk, aki legközelebb június 8-án és 9-én vezényli a BFZ barokk együttesét a Zeneakadémián.

Nem először vezeti a Budapesti Fesztiválzenekar barokk együttesét. A muzsikusok szerint Ön lobbantotta fel bennük a szikrát a barokk zene iránt. Hogy emlékszik vissza, mit tanított nekik hét évvel ezelőtt?

Reinhard Goebel: Sajnos nem emlékszem pontosan, de ez a foglalkozásom, a 18. századi zene specialistájaként 40 éve foglalkozom barokk muzsikával. Így abban biztos vagyok, hogy a legfontosabb, amit annak idején elmagyarázhattam nekik, a barokk zene egyedi tempója lehetett. A 18. század zenéjében rövidebbek voltak a hajlítások. Nem a fizikai hajlításokra gondolok, hanem a zenei hajlításokra. A hajlítások között pedig nagyon gyorsak az ujjváltások, (hangban mutatja: tira-ta-tam-tiriri), vagyis alapvetően másként gondolkodtak a dinamikáról abban az időben. Általában a hangszereknek hangosnak és gyorsnak kellett lenniük, egyáltalán nem finomnak, ugyanakkor ideális hangot kellett produkálniuk. Mindeközben dinamikus kapcsolat van a hangjegyek között, minden leütés vagy kiadott hang összecseng a másikkal, így azonnal észre lehet venni, mire való a hármas ütem, mitől lesz elegáns ez a ritmus. Mert a hármas ütemben egy hangsúlyos és két hangsúlytalan ütem van. Ettől lesz finom és elegáns.

Lehet, hogy hasonlít a régi táncritmushoz, amikor sokkal lassabban léptek, mint a későbbi táncok esetében?

R.G.: Persze, hogy lassabban táncoltak. Annál meg végképp, ahogyan Michael Jackson táncolt (nevet). És persze sokkal civilizáltabban is, mint ahogy mi ma táncolunk. Miközben a zene képe, tehát a kotta maga nem mutat sok különbséget. Összefoglalva, a kérdésére kétféle válaszom van. Az egyik, amit már elmondtam, a másik egy kicsit általánosabb: a régizene leírása csak egy részét képezi annak, amit egy-egy barokk zenemű előadása nyújt. A kotta nagyon egyszerű, de amit a hangszeren a muzsikusok kihoznak a leírtakból, az messze több annál, mint amit az idióta módon összehordott hangjegyek olvasásakor láthatunk. Az előadók csodálatos zenét produkálnak, miközben azt gondolják: „te jó ég, fogalmam sincs, hogy mit is jelent az, amit leírtak a kottákban”.

Ez azt is jelenti, hogy Ön tanította meg a barokk együttesünk tagjait a „kotta mögött” olvasni?

R.G.: Igen, talán valóban ez volt az, amit hét vagy nyolc éve megpróbáltam megértetni a muzsikusokkal. Örülök, hogy jól gondolnak vissza rá.

Azok a barokk darabok, amiket most Budapesten adnak elő, olyan komponisták művei, akik közül néhányat nem igazán ismerünk. Vannak persze köztük nagy nevek, mint Vivaldi, Händel vagy Telemann, de a többiek részben ismeretlenek. Hogyan állította össze a programot?

R.G.: Van egy „vörös szál”, ami végighúzódik a budapesti program darabjain: mindet a Drezdai Udvari Zenekar számára írták. Johann Sebastian Bach a Drezdához legközelebbi városban, Lipcsében lakott ekkor, így jól ismerte, sőt barátságban volt a drezdai udvar összes zeneszerzőjével – mindenekelőtt a zenekar koncertmesterével, aki a legtöbb darabot gyűjtötte az udvar számára. Johann Georg Pisendelnek hívták, német barokk muzsikus volt, hegedűművész és zeneszerző, sok-sok éven át vezette a Drezdai Udvari Zenekart, amely Európa leghíresebb együttese volt akkor. Nem mellesleg Vivaldi tanítványa volt, így elküldték Párizsba, Rómába, Velencébe és más nagyvárosokba, hogy keresse meg a legjobb zenészeket és komponistákat az udvar számára.

Ezzel az összeállítással azt szeretném bemutatni, hogy a drezdai zenekar egy soknemzetiségű muzsikusgárdából álló csapat volt: francia, olasz, német, sőt még cseh zeneszerző is komponált nekik. Jan Dismas Zelenka például az első cseh komponista volt, aki büszkén ragaszkodott cseh hovatartozásához, és másokkal ellentétben nem változtatta meg a nevét olaszos hangzásúra, mondjuk Zelenkissimire, vagy ilyesmire. Az udvar pedig elfogadta, mint cseh nemzetiségű zeneszerzőt, ami abban az időben nem volt természetes. Az ő darabjaiban a csodás kelet-európai ritmust ismerjük föl, amilyen a magyar is.

Az volt a szándékom ezzel a koncerttel, hogy teljes egészében felelevenítsek egy eredeti koncertprogramot, ami Drezdában 1720 körül elhangozhatott. Bár Telemann és Händel nem tartoztak az udvari komponisták közé, de éppen 300 évvel ezelőtt, 1719-ben ott találkoztak, hogy együtt hallgassák az Erős Ágost fia esküvőjére írt muzsikát. Így tehát a hangversenyen sok zeneszerző különböző stílusú darabjaival és sokféle hangszer összepárosításával találkozhatnak.

A vendégszólista Mirijam Contzen hegedűművész lesz, akivel régóta ismerik egymást, sokat játszottak már együtt. Mit kell tudnunk róla?

R.G.: Mirijam csodálatos hegedűművész, félig japán, félig német – csodagyerekként indult. Valóban sokat, legalább tizenöt évet dolgoztunk már együtt, így tökéletesen megértjük egymást. Soha nem veszekszünk, pedig művészek között az ilyesmi könnyen előfordul, biztosan tudja.

Hallottam már rá példákat, igen. Viszont azt hinné az ember, Ön nem az a típus, aki bárkivel is könnyen összeveszne.

R.G.: Oh, ez nem így van! Velem is előfordul, de Mirijam kivétel. Ő játssza az összes híres hegedűversenyt velem, és ezúttal lehetőséget szeretnék adni számára, hogy a barokk zenét is kipróbálja. Mivel a berlini zeneművészeti főiskolán tanít, arra gondoltunk, fontos lehet neki, hogy ezt a stílust is megtanulja, majd diákjait is megtaníthassa, mi a barokk zene.
De általánosságban el kell mondanom, hogy nagyon szeretek olyanokkal dolgozni, akik alapvető, számomra fontos kérdésekben egyetértenek velem.

A június 8-i koncertre itt vásárolhatnak jegyet.
A június 9-i koncertre itt vásárolhatnak jegyet.