BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Kritikák 2016. május 20.

Requiem lágy lekerekítésekkel

Fischer Iván mesterműveket dirigált Mozart utolsó életévéből, ám Varázsfuvola-rendezése csalódást keltett. Joep Stapel kritikája.

Mozart mindössze 35 éves volt, amikor titokzatos betegség támadta meg, miközben a saját Requiemjén dolgozott. Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar nagyszerű kétnapos fesztivált szentelt a Mozart utolsó életévében született mesterműveknek. Micsoda ötletek, micsoda gazdagság!

Fischer Requiem-megközelítése minden tekintetben természetes volt, tele jó meglátásokkal. Azok a részek, amelyek gyakran túlzottan kontrasztívak – például az ‘Et lux perpetua’ az Introïtusban – inkább kipárnázottnak, lágyan lekerekítettnek hangzottak. Nem mintha Fischer óvatoskodó lett volna; éppen a kimért adagolásnak köszönhetően a duzzadó Dies irae bombaként robbant, míg a Rex tremendae és a Confutatis eksztatikus izgalomtól égett. Érzékeny pillanatokban, így például a Lacrimosa megrendítő halálzenéjében, Fischer a kezével formázta a hangokat. Részben annak köszönhetően, hogy a Collegium Vocale Gent énekesei a zenekari tagok között helyezkedtek el a pódiumon, kiváló volt az egyensúly és a hangzás egységessége.

A Klarinétverseny alatt Fischer a szólista Ács Ákosra mosolygott, miközben maga mögött finoman megadta a ritmust – egyik nagyszerű pillanat követte a másikat. Ácsnak csodálatosan lágy hangon játszott. A klezmer-ráadásban erős futamokkal bizonyította, hogy magával ragadóan szórakoztató előadó is.

Fischer Iván maga vállalkozott A varázsfuvola rendezésére. A felturbózott rendezői koncepciók virágzásának vége, ahogy azt lapunknak a múlt héten nyilatkozta: vissza akart térni a lényeghez, a zene varázsához. A Concertgebouw-t mégis operaházzá építették át: az első sorokat el kellett tüntetni, hogy legyen hely a zenekari ároknak, gigantikus fekete függönyök takarták el a pódiumot, amelyek egyben kulisszaként is szolgáltak. A háttérfüggöny szerepét betöltő vetítővásznon gyerekrajzok tűntek fel egy fellapozott mesekönyvből.

Igen, A varázsfuvola mese. Ugyanakkor Mozart utolsó operája egyszerre a cselekményszálak, az otromba tréfák, a szabadkőművesség, a gőgös fecsegés, a nőgyűlölő erkölcs, a szerelmi dicshimnuszok – és az elbűvölő zene rejtvénye. A rendező Fischer nem oldotta meg kielégítően ezt az összetett rejtvényt, jóllehet az előadás számos szellemes, sőt emelkedett pillanattal is megajándékozta a nézőt, ami elsősorban a karmester Fischernek köszönhető.

Először is túl nagy volt a zaj. Az erős szereplőgárda csaknem minden énekesét holland színészek szinkronizálták a prózai részekben. Az olykor ügyetlen váltások kritikája öngúnyba fordult, amikor Papageno (a tréfás bariton, Hanno Müller-Brachmann) hiába próbálta részeg álmából felébreszteni dublőrét, és már a párbeszéd is elkezdődött Papagenával – németül.

A zenekar is folyamatosan vándorolt a zenekari árokból a színfalak mögé és vissza. Tényleg szükség volt erre? A befejező szám mindenesetre nagyon jól sikerült: a felhúzott vetítővászon mögött láthatóvá vált a Concertgebouw ismerős pódiuma, ahol a muzsikusok és az énekesek már a zárókórus alatt egymást ünnepelték, és virágokat osztogattak. Végül is a zenéről volt szó.

A templomi jeleneteknek kínos árnyjáték adta meg a hangulatát, amelyek ugyanakkor kissé szentimentálisak maradtak. Papageno (Bart van der Schaaf) amszterdami dialektusa és a tündérmese-rajzok néha nevetésre sarkalltak, máskor viszont a Szezám utca és a Stan és Pan szerencsétlen ötvözeteként hatottak. Az biztos, hogy szórakoztató volt. Bátorságról tanúskodott, ami pedig dicséretes. Ám a lényeg: Fischernek ez a Requiemben sikerült.

 Az eredeti cikk itt elérhető.