BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Kritikák 2011. december 18.

Rejtett ritmusok

Előre szeretném bocsátani, hogy egy himnusz esetében természetes folyamat, hogy az eredeti kompozíció átalakul, hiszen egy nemzet, amely himnuszát sajátjának tekinti, azt a kor és az ízlés változásaival gyakran tovább formálja.

A mai német himnusznak például igen kevés köze van Joseph Haydn eredeti, Ferenc császárt dicsőítő énekéhez. Különösen igaz ez, ha egy himnusz népszerű, ha gyakran éneklik. A magyar himnusz szövege és zenéje nagyon szép, teljes joggal szeretjük és érezzük magunkénak valamennyien.

A Himnusz keletkezéséről és fejlődéstörténetéről sokat írtak már, ehhez most csak a ritmussal kapcsolatos gondolataimat szeretném hozzátenni. Erkel művének két kéziratát ismerem, az aláírt, kórusos változatot, és az 1844-es pályázatra beadott, jelszavas, az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kórus-zenekari teljes művet.

A két dokumentum ritmusa különböző. Az első énekelt ütem „Isten, áldd meg”, és az ötödik ütem „Nyújts feléje” hangjai a teljes változatban pontozottak, hosszú-rövid-rövid-hosszú ritmusúak. A másik kéziratban, a kórusos változatban a ma közismert ritmust látjuk: hosszú-rövid-két egyforma. Ennek a különbségnek okait szeretném megvizsgálni.

Kölcsey 7-6 szótagszámú versét Erkel szünetek hozzáadásával és egyes szótagok megismétlésével (például: „bősé-éggel”) 8-8-ra egyenesítette ki. Bár Kölcsey gyönyörű aszimmetriája így elveszett, aligha volt más megoldás, hiszen abban a korban nem komponáltak még gyakori ütemváltásokkal. Erkelnek választania kellett. Döntésében, hogy a Himnuszt négynegyedes ütemekben komponálja meg, az is közrejátszott, hogy művét verbunkoselemekkel díszített magyaros lüktetéssel akarta megírni. A ma ismert változatban már csak az elő- és utójátékban maradt magyaros ritmusfigura, például a második és az utolsó ütemben, amely a szokásos lassú tempó miatt azonban kissé nehezen ismerhető fel. Próbáljuk csak az előjátékot kissé gyorsabban énekelni! Fel fogjuk ismerni a pontozott ritmus magyaros jellegét. Az eredeti teljes kézirat telis-tele van a verbunkosból ismert ritmusképletekkel, ezekbe illik szervesen bele a már említett pontozott ritmus az „áldd meg” és „feléje” szavaknál.

Mielőtt bárki rossz prozódiai megoldásnak tartaná azt, hogy az „áldd” rövid és a „meg” hosszú hangot kapott ebben a pontozott változatban, fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a tizenkilencedik század magyar zenéjében még senki nem törődött a hosszú és rövid magánhangzók megfelelő ritmusú megzenésítésével.

Ennek igényét először Kodály vetette fel a huszadik században. Egressy és Erkel korában még természetes volt, hogy egy adott zenei ritmusra szabadon alkalmaztak kissé más lüktetésű szöveget. Gondoljunk csak a Szózat „rendületlenül” szavának különböző elmondott és énekelt ritmusára!

Mindennek ellenére érdekes, hogy a kórusos kézirat kiegyenlíti az „áldd meg” hangokat rövid-hosszúból két egyenlő hosszúságú hanggá. Ezzel elvész ugyan a magyaros ritmus, javul viszont a prozódia és az énekelhetőség. Megkockáztatom, hogy Erkel nem is tekintette ezt változtatásnak, lehet, hogy úgy gondolta, a ritmus így is, úgy is énekelhető. Sőt, ha a Himnusz zenekari kísérettel hangzik el, a zenekar gondoskodni fog a magyaros, pontozott ritmusról akkor is, ha az énekesek inkább a szöveghez alkalmazkodnak.

Az idő múlásával azonban a zenekari kíséretből is kifogytak a magyaros elemek. 1938-ban Dohnányi Ernő új zenekari verziót írt, amelyben már egyenletes lépésekként haladnak a hangok, alig marad valami az Erkel által írt pontozott, verbunkosra emlékeztető ritmusokból. Dohnányi nyilván a mű imajellegét tartotta fontosabbnak.

Ezzel nem kerül ellentmondásba Erkel szándékával, akinél szintén nagy hangsúlyt kap az áhítatos hangvétel. Erkel egyrészt a „religioso” szóval határozza meg a Himnusz karakterét, másrészt eredeti zenekari kíséretét harangütésekkel indítja. A harangzúgást ma már nem halljuk, mert az kimaradt Dohnányi hangszereléséből.

Mint már említettem, minden nemzet alakítja saját himnuszát. Az utóbbi 50-60 évben Dohnányi kiválóan megírt hangszerelése vált elfogadottá. A tempó valószínűleg lelassult, hiszen az eredeti magyaros díszítések csak kissé gyorsabb tempó mellett hatnának jól, a mai korban megszokott változat inkább lassú kántálásra emlékeztet, mint verbunkosritmusokkal díszített imára.

Nem helyes tehát eredeti vagy hamis változatról beszélni himnuszunk esetében. Ezért a hangnem kérdésében is mindenkit óva intenék a túlságosan dogmatikus állásponttól. Ugyanis a tizenkilencedik században az „esz” hang jóval mélyebb volt a mainál, tehát ha ragaszkodunk az eredeti hangnemhez, most az eredetinél magasabban énekelnénk a Himnuszt. Az a gondolat, hogy az igen nagy hangterjedelmet igénylő dallamot könnyebb mélyebben énekelni, igaz, tehát a javaslat, hogy transzponáljuk mélyebb hangnembe a Himnuszt, hogy ezáltal többen énekelhessék tisztán a dallamot, szerintem jó és hasznos döntés.

Semmit nem hamisítunk meg ezzel, a Himnusz, amely már keletkezése korában is alakult, változott, ma a mai magyar nemzet tulajdona, valamennyiünk közös népéneke.

Fischer Iván, Népszabadság