BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Egyéb 2017. március 03.

Német és osztrák tájakon

Romantika, késő romantika, utóromatika – a Budapesti Fesztiválzenekar legutóbbi koncertjén mindhárom stílusfázis terítékre került. Csengery Kristóf írás a Revizoron.

Logikusan végiggondolt, koherens műsorral lépett közönség elé Fischer Iván zenekara, amely ezúttal nem a zeneigazgató, hanem az együttes élén visszatérve vendégeskedő, fiatal angol karmester, Robin Ticciati (1983) vezényletével muzsikált. A londoni születésű, apai nagyapja révén részben olasz származású dirigens, aki 2014 nyara óta a Glyndebourne-i Fesztiválopera zeneigazgatója, először Wagner Lohengrinjének előjátékát (romantika, 1848) vezényelte, majd Richard Strauss kései remeklése, a 2. (Esz-dúr) kürtverseny (utóromantika, 1943) következett Radovan Vlatković szólójával, hogy a szünet utáni műsorrészt Anton Bruckner ritkán hallható 6. szimfóniája (késő romantika, 1881) töltse ki. Azt is frappánsnak éreztem, hogy az egységesen romantikus, de ezen belül a stílusfázisok dolgában mégis érzékenyen tagolt műsor kizárólag német ajkú zeneszerzők műveiből válogatott, két esetben (Wagner, Strauss) német, egyben (Bruckner) osztrák komponista darabját szólaltatva meg. Sétát tettünk egy zenetörténeti területen, amely nagy vonalakban egységes, mégis jól érzékelhető határvonalak húzódnak benne – kronológiailag és kulturális hagyomány tekintetében egyaránt.

Ticciatit eddig egyszer hallottam a Budapesti Fesztiválzenekar élén: 2014 novemberében, francia műsorral (Fauré, Berlioz, Ravel, Debussy). Szívesen idézem, amit akkor írtam róla, mert vállalni is lehet a véleményt, de folytatni sem nehéz a félbehagyott gondolatmenetet:

„Robin Ticciati nagyon fiatal még, és a karmesterek amúgy is az első dérrel érnek, mint a csipkebogyó, annyi azonban már most is bátran megállapítható, hogy a brit dirigens elegánsan kommunikál a zenekarral (a BFZ mindvégig kitűnő formában játszott a keze alatt), jó tempókat vesz, magabiztosan formál, és rendkívül hangzás-érzékenyen vezényel. Fauré szvitjében sok puha pasztellszínt kevert ki és sok fedett piano-hangzással dolgozott, Ravel keringői a kellő fanyarsággal (máskor a kellő harsánysággal) szólaltak meg pálcája alatt, Debussy triptichonjában pedig remek íveket feszített meg, működtette a hangzás mélyrétegeinek elfojtott, majd feltörő energiáját, a saroktételekben vitális fokozásokkal, a középsőben a zenéhez illő játékossággal muzsikálva. Kulturált, felkészült zenekarvezető – remélem, máskor is találkozunk még vele, és megfigyelhetjük kibontakozását.”

A teljes kritikát a Revizoron olvashatják el.