BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Interjúk 2017. szeptember 28.

„Nem szeretnék eljutni azokig a bizonyos határokig” – interjú Alina Pogostkinával

Ötévesen adta élete első koncertjét, nyolcévesen viszont szüleivel együtt arra kényszerült, hogy elhagyja az akkori Leningrádot. Németországban utcazenélésből próbálták fenntartani magukat, mégis ez volt élete egyik legboldogabb időszaka. Alina Pogostkina ma az egyik legkeresettebb hegedűművész, aki mindezt képes az anyasággal is összeegyeztetni. Budapestre épp azt a darabot hozza el októberben, amely anno átütő sikert jelentett számára. Sibelius egyetlen hegedűversenyét a Budapesti Fesztiválzenekarral játssza. A hvg.hu interjúja.

Amikor 2005-ben megnyerte a Nemzetközi Jean Sibelius Hegedűversenyt, „mélyen megindítónak” nevezték a játékát. Azóta az egész világon elismerik. Mit gondol, mivel ért el ilyen nagy hatást?

Alina Pogostkina: A kérdés nagyon nehéz, csak sejtéseim vannak. Azt hiszem, a művészet akkor ér el valódi hatást, ha hiteles. Ha kizárólag arra törekszünk, hogy megfeleljünk a világ elvárásainak, ha nem befelé figyelünk, ha sosem kérdezzük meg magunktól, kik vagyunk és mit szeretnénk megosztani a világgal, az eredmény sosem érinti meg az embereket. Egész eddigi életemben kutattam valami után. Keresem az élet titkait, és rengeteg kérdést teszek fel magamnak. Állandóan figyelem, mi történik a szívemben és a lelkemben, és nem is szeretnék felhagyni ezzel. A fiatalokat pedig arra bátorítanám, hogy ne rohanjanak és versengjenek egymással, álljanak meg egy-egy pillanatra, élvezzék a nyugalmat és a magányt, és szeressék a megválaszolatlan kérdéseket is. Higgyenek abban, hogy mindenki hordoz magában valami olyan szépséget, amit senki más. Ne féljenek felfedni ezt a különlegességet saját maguk és az egész világ előtt.

A szülei mindketten muzsikusok, ön pedig már négyévesen elkezdett hegedülni Szentpéterváron (az akkori Leningrádban). Eldöntött kérdés volt, hogy ez az útja?

A.P.: Az nem volt kérdés, hogy zenéljek-e. Választhattam volna más hangszert is, de soha nem a hangszer, vagy a megtanulható, begyakorolható tudás volt a lényeg. A bennünk rejlő képességeknek a kifejezés gazdagsága ad értelmet. Akármilyen gyönyörű is a hegedűm, nem kifejezetten mély a vele való kapcsolatom, mert a hangszerem valami sokkal nagyobb és fontosabb egység része. Az is előfordul, hogy más hangszereket közelebb érzek magamhoz, például nagyon szeretem a zongorát és a csellót. Összegezve, nem az a fontos, milyen hangszeren játszom.

A szülei még mindig elmondják a véleményüket egy-egy fellépése után?

A.P.: Igen. Hol maguktól kritizálnak, hol pedig én kérem meg őket, hogy mondják el őszintén, mit gondolnak arról, amit hallottak. Náluk jobban senki sem ismeri a gyenge pontjaimat, így máig tőlük kapom a legértékesebb visszajelzéseket.

Volt olyan konkrét pillanat, amikor rádöbbent a saját tehetségére? Úgy tudom, ötévesen koncertezett először.

A.P.: Én ezt sohasem éreztem így. Apám tehetségesnek tartott, én pedig bíztam benne. Azzal a tudattal nevelkedtem, hogy különös adomány van a birtokomban, ami óriási felelősséggel jár. Ezt gyakran teherként éltem meg.

Hogy gondol vissza arra az időszakra, amikor nyolcéves korában a szüleivel Németországba kellett költözniük és nagyon nehéz körülmények között éltek? Azt olvastam, hogy mivel nem volt elég pénzük a megélhetésre, utcazenészként kereste a család a kenyerét.

A.P.: Az egész gyerekkoromra óriási hálával gondolok vissza. Különösen erre az időszakra, amit említett, amikor sem anyagilag, sem az életkörülményeinket tekintve nem voltunk biztonságban. Ezalatt ugyanis végtelenül sok kedvességet és segítséget kaptunk a körülöttünk élő emberektől. Többször előfordult, hogy idegenek osztották meg velünk az otthonukat, volt, akinél hosszabb időt is eltölthettünk. Akkor tanultam meg bízni az emberekben, és akkor értettem meg, hogy az ember alapvetően szeretetre és kedvességre született. Örökre megőriztem ezt a bizalmat és máig hiszek benne. Nem volt könnyű ez az időszak, de úgy érzem, fontos része volt a közös családi életünknek. Biztos, hogy ma nem lennék az, aki vagyok, ha nem éltem volna át mindazt, amin akkor keresztülmentünk.

Az egész világ nagyra értékeli, mint fiatal hegedűművészt, a legismertebb és legjobb zenekarokkal és karmesterekkel léphet föl a legjelentősebb koncerthelyszíneken. Nem nehéz olykor nemet mondani, amikor újabb és újabb izgalmas meghívásokat kap?

A.P.: Nem. Lassan harminc éve vagyok ezen a pályán, és ma már a nagy neveket hallva sem csábulok el. A vége mindig egy újabb koncert egy újabb zenekarral és egy újabb karmesterrel. Természetesen vannak egészen kivételes találkozások a színpadon, amelyeket életem végéig őrzök a szívemben. De azt is beláttam, hogy csak akkor élhetek teljes életet, és csak akkor vagyok képes a maximumot nyújtani a színpadon, ha hagyok időt a pihenésre, az otthonomra, a gyerekem számára, mind a lelkem, mind pedig a testem regenerálódására. Többször előfordult a pályám során, hogy hirtelen lebetegedtem, a testem egyértelműen jelzett, hogy lassítanom kell. Anyaként most már nagyon szigorú vagyok magamhoz: nem szeretnék eljutni azokig a bizonyos határokig, átlépni pedig pláne nem akarom őket.

Az egyik nagy kedvencét, Sibelius egyetlen hegedűversenyét játssza október 4-én és 5-én a Müpában a Budapesti Fesztiválzenekarral. Mit érez, amikor ezt a darabot játssza?

A.P.: Nagyon nehezen beszélek a zenéről, vagy magyarázok el egy művet. A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér – nagyon szeretem ezt a gondolatot Debussytől, most mégis megpróbálok szavakat találni. Olyan ez a mű, mint az északi természet: egyszerre nyers és erős, nyugodt és misztikus. Ez a zene nem a technikai tudásról szól. Mindaz, amit a szólóhegű csinál, a természet erejét szolgálja. Finnországban van valami egészen különleges a fény és a sötétség váltakozásában, Sibelius zenéjét hallgatva pedig mindez érzékelhetővé válik.

Dolgozott már együtt korábban is Marin Alsoppal, a koncert karmesterével?

A.P.: Még nem találkoztam vele, ezért nem is nagyon tudok felkészülni a közös munkára, de ez minden új karmester esetében így van. Az egyetlen, amit tehetek, hogy nyitott szívvel várom a találkozást és bízom benne, hogy megtaláljuk a közös hangot.

Alina Pogostkinát október 4-én és 5-én hallhatják játszani a Müpában.

Az eredeti interjút a hvg.hu oldalán olvashatják el.