BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Hírek 2018. március 08.

"Mint kisgyermek lubickoltam volna a színpadon" - Egy laikus feljegyzései 2.

"Nagy szerencsémnek tartom, hogy előadásukban láthattam Verdi Falstaff című operáját március 7-én. Nem találok szavakat. A nem talált szavak pedig a következők: friss, üde, eleven, játékos, magával ragadó, sziporkázó, önfeledt, briliáns, felejthetetlen." A Fesztiválzenekar Támogatói Klubjának egyik lelkes tagja, Bodor József ismét megosztotta velünk gondolatait, ezúttal Fischer Iván Verdi-rendezéséről. Fogadják szeretettel!

Miután kifogytam a jelzőkből, az jutott eszembe, ha megkérdik tőlem legközelebb, ha felteszik nekem valaha a kérdést, ha érdekel ez bárkit is kerek e világon, hogy mit sajnálok legjobban az életemben, mit tennék másképpen, hát én bizony azt válaszolnám rá, azt bánom, hogy nem mentem zenésznek.

Mint kisgyermek lubickoltam volna a színpadon. Bizonyos vagyok benne, ha mai gyermekeknek egy „Nagy Mesterségválasztón” levetítenék, bemutatnák az Önök előadásának utolsó felvonását, hát az összes gyermek a padból kiesve jelentkezne, hogy: „Zenész akarok lenni! Zenész akarok lenni!”

„És anya, képzeld el, a muzsikusok a végén mind erdei manóvá változtak, és világított a fejük! A John bácsi meg fölvett egy nagy szarvat, úgy akart udvarolni az Alice néninek, de akkor megjelent mindenféle erdei szörnyeteg, és megijesztették a John bácsit, de én nem féltem ám tőlük! És mindenki zenélt, meg énekelt, és táncoltak is, még a John bácsi is jókedvre derült, és mindjárt inni akart persze. És volt ott egy ritka hajú bácsi is, ő nem zenélt, végig háttal állt, szüntelen hadonászott, és a végén nagyon örült. Ő volt a karmester bácsi, tudod.”

Szóval tényleg, felnőtt fejjel végiggondolva, ezen előadás nyomán

• Zenésznek lenni nagyon mulatságos és élvezetes dolog, remek buli.
• Az embereknek a zenénkkel örömet szerzünk, és ők örömüket nagy zajjal, füttyögéssel, dobolással és ovációval kifejezésre is juttatják az előadás végén.
• Ráadásul ezért még fizetnek is.

Úgy éreztem magam a nézőtéren, mint paraszt bácsi a városi legendában, vagy viccben, már nem is tudom. Szóval „följön” Pestre az Othello előadására, és nézi, csak nézi Jago ármánykodását, míg végül nem bírja tovább és beszól neki: „Figyellek ám!” Így megy ez a Fischer Iván Operatársulat előadásain, annyira eleven, annyira előttünk lélegzik, zihál az előadás, hogy közben olykor-olykor az ember legszívesebben odapattanna és lekeverne egyet a gonosznak, vagy homlokon csókolná az elesettet. Persze, Verdi Falstaffja igazi komédia, nincsenek éles határok, jók és rosszak, játék ez, komédia a javából mindenek fölött. És az Önök előadása pont ilyen.

Ez Verdi utolsó operája. Öregségében nem akart már újat írni, de ennek a szövegkönyvnek nem tudott ellenállni. (Itt zárójelben hadd dicsérjem meg a műsorfüzetet, nagyon informatív, lényeget érintő, látszik, hogy nagy kedvvel, szeretettel és hozzáértéssel készült az is, mint az egész előadás.) A magam olvasata szerint azt tenném hozzá, hogy a Falstaff Verdi búcsúajándéka önmagának és közönségének. Egy remek libretto inspirálta, a maga kedvére és tiszteletére alkotta mű. Falstaff alakjában Verdi vén önmagát neveti ki és simogatja egyszerre. Ezért lelkesedett annyira Boito szövegéért, és ezért nyúlt újra és utoljára toll és kottapapír után. Mert a szép nők után vágyakozó, a régi világot visszasíró, magányos, töprengő, ugyanakkor nagy hangú, fontoskodó, külsőre rút vén Falstaff Don Quijote-i alakjában önmagát véli felfedezni. És ezért mondja Fischer Iván teljes joggal, hogy „a Falstaff egyedülálló remekmű, se előzménye, se folytatása nincs a Verdi-életműben.” Egy önmagával és a világgal megbékélt zseni ajándéka mindannyiunknak.

Befejezésül még egy gondolat: az opera végén, az utolsó jelenetben, a megalázott Falstaff egyszer csak arról kezd énekelni egy rövid epizód erejéig, hogy kinevethetik, megvethetik őt, de nélküle nem tudnak létezni, hisz ő az életük sója. Az izgalom, a változatosság. Nélküle értelmetlen a jól nevelt, konszolidált polgárok kiszámítható, unalmas élete. Számomra ez a rövid kitérő még egy új dimenzióba helyezte Falstaff alakját. Mintha egy másik világban Don Giovanni nem halt volna meg. Nem nyelte volna el a pokol, hanem élete egy másik történetben folytatódna. Mondjuk, megretten a kőembertől, megbánja bűneit, ezért megmenekül. De valójában nem változtat életmódján, tovább hajkurássza a nőket, dorbézol, végül megöregszik, és Falstaff lesz belőle. Lehet, hogy nekem túl erős a fantáziám, de számomra Falstaff Don Giovanni egy másik történetben.

Köszönöm, hogy ismét egy nagyszerű, felejthetetlen élménnyel ajándékoztak meg.

Bodor József, a BFZ támogatója

Támogatónk korábban a Don Giovanni-előadásról írt személyes beszámolót, amit itt olvashatnak el.

Az operaelőadás fotóit Horváth Judit készítette.