BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Interjúk 2017. szeptember 11.

„Mindenáron hard rock dobos szerettem volna lenni” - interjú Pascal Rophéval

Mekkora eséllyel lesz valaki világhírű karmester, ha klasszikus zene nélkül éri el a kamaszkort? Kinek a szimfóniáit a legnehezebb előadni a világon? Hogy lesz a hard rockból Beethoven? Szeptember 29-én a francia karmester, Pascal Rophé vezényli a Budapesti Fesztiválzenekar kortárs együttesét az Európai Hidak fesztiválon. Tudományos lesz és fantasztikus. Interjú.

Járt már Magyarországon?

Pascal Rophé: Nagyon régen, talán harminc évvel ezelőtt jártam először Budapesten. Eötvös Pétert látogattam meg a Zenakadémián, akivel régóta nagyon jó a kapcsolatom. Az asszisztense voltam Párizsban, igazi mesteremnek tekintem. 15 éve pedig az Operában vezényeltem Poulenc A kármeliták párbeszédei című darabját.

Pályája elején Beethoven és Stravinsky álltak a legközelebb a szívéhez. Mi sodorta a kortárs zenéhez? Magyarázható ez a vonzalom?

P. R.: Az az igazság, hogy sosem éreztem nagy különbséget a régi mesterek és a kortárs komponisták között. Gondoljon bele, Beethoven a saját korában kortárs zeneszerzőnek számított, de így volt ezzel Stravinsky és Boulez is, aki ugyancsak nagyon közel áll hozzám. Minden műnek megvolt a kortárs közönsége. Én viszonylag későn kezdtem a muzsikusi pályát, de szerencsémre a Conservatoire de Paris-ban sok kortárs szerzővel kerültem kapcsolatba, akiknek az volt a vágyuk, hogy játsszák a frissen írt darabjaikat, nekem pedig az, hogy vezényelhessek. Így aztán együtt kezdtünk el dolgozni, és egyre természetesebb lett közöttünk a kapcsolat. Visszatérve a kedvenc szerzőimhez, nem érzek nagy különbséget Beethoven, Stravinsky és Boulez között, azt viszont sokszor érzem, milyen csodás lenne, ha megkérdezhetném Beethovent, hogy „mondd Ludwig, ezt a részt jól értelmezem? Így gondoltad te is, amikor megírtad? Jó tempóban adjuk elő?”. Erre sajnos nincs lehetőségem, míg a kortárs szerzőkkel ezt simán megtehetem. Így amikor Bériot-val, Ligetivel, Boulezzel, és sok más világnagysággal dolgoztam, fel mertem tenni a kérdéseimet. És milyen jól fogadták, ha megkérdeztem őket! Mindkét fél, ők is és én is gazdagodtunk azáltal, hogy egy-egy részletre jobban rávilágítottunk, mindenki a maga szemszögéből.

Ez azt is jelenti, hogy olykor a szerző is visszakérdez, hogy egy adott részlet érthető-e a karmester számára? Érdekli őket az előadó?

P. R.: A jó zeneszerzők mindig nagy érdeklődéssel kísérik a darabjaik útját. A kortárs zene azért is nyújt sok örömet, mert tudva, hogy minden zenekar élén különböző személyiségű ember áll, a zeneszerző általában nagy szabadságot enged a karmesternek. Ettől lesz izgalmas minden előadás. Természetesen az is előfordul, hogy a szerző nem ért egyet az interpretációval, és megpróbálja eltéríteni a dirigenst a személyes elképzeléseitől, de az a gyakoribb, hogy megegyeznek.

Feltételezem, hogy a klasszikus műveket sokkal szigorúbb szabályrendszer keretezi, hiszen sok olyan jelentős szerzőt ismerünk, aki pontosan leírta és megjelölte, hogyan szeretné viszonthallani a saját alkotását. A modern zeneműveknél ez a szigorúság nincs meg?

P. R.: Szerintem ebben sincs különbség. Ugyanolyan nehéz Beethovent jól előadni, mint Boulezt. Mindketten nagyon precíz zeneszerzők voltak. Lehet, hogy a régebbi magyarázatok kicsit bonyolultabbnak tűnnek az utókor számára, de ez mindössze azt jelenti, hogy sokat változott a beszédstílus és az írásbeliség. Sokak szerint – függetlenül a kortól–, a legnehezebb Haydn szimfóniáit pontosan és jól előadni. Én meg azt gondolom, nincs nehezen előadható darab, ha a karmester és a muzsikusok rendelkeznek a zenemű igazi megértésének képességével.

Mi az oka annak, hogy – ahogy említette – olyan későn került kapcsolatba a zenével?

P.R.: Olyan családban nőttem fel Párizsban, amelyben egyáltalán nem létezett zene. A francia társadalom alacsonyabb rétegei zene nélkül élnek. Elmúltam 11 éves, amikor először hallottam klasszikus zenét – véletlenül. 14 éves voltam, amikor furulyázni kezdtem, de még ekkor sem volt igazán fogalmam a zenéről. Aztán egyre jobban izgatott, milyen is egy kotta, ezért a zsebpénzemből Beethoven, Stravinsky és Boulez kottákat vásároltam.

A furulya hogy került az életébe?

P. R.: Az iskolában többféle hangszert mutattak nekünk, és a legtöbb gyerek kezébe furulyát adtak. Azt hiszem, az volt a legolcsóbb hangszer. Nekem azonnal megtetszett, nem is akartam abbahagyni a fújását. A zenetanár aztán hamarosan felfedezte, hogy abszolút hallásom van és valami tehetség is lappang bennem. Eleinte nem érdekelt a klasszikus zene, mindenáron hard rock dobos szerettem volna lenni. Ez a hetvenes évek nagy mozgalmainak része volt, a modern ifjúság csakis ezt szerette.

Játszott is rockzenekarban?

P. R.: Szerettem volna, de a szüleim nem tartották politikailag korrektnek ezt a fajta zenélést.

Akik ismerik, azt mondják, rendkívül lelkes muzsikus, tele szenvedéllyel, miközben mindig valami újra törekszik. Jól látják?

P.R.: Ez nagyon jól esik, de azt hiszem, nem nekem kell ezt megítélnem. Egy biztos: ezek nélkül a tulajdonságok nélkül nem is lehet valaki karmester. Lelkesedés, dinamizmus és precizitás, ezek a szakmánk alapfeltételei. És persze az a képesség, amellyel a muzsikusoknak segíteni tudunk, hogy a lehető legjobbat hozzák ki magukból. Ehhez megfelelő impulzusokat kell adnunk számukra, ez szerintem a minimum.

Szeptember 29-én újra Budapesten lép fel, a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjén kortárs spanyol darabokat vezényel. Hogyan válogatott?

P.R.: Nagy megtiszteltetés, hogy Fischer Iván engem kért fel erre a koncertre, és örültem a témának is, hiszen az volt a kérés, hogy ne a nagy spanyol nevek között keressem a szerzőket, hanem kevésbé ismert, vagy legalábbis még nem világhírű, kortárs komponisták darabjait vezényeljem. Ez sokkal izgalmasabb, mint az állandóan hallható nagy művekből összeállítani egy programot. Mindhármuk műveit vezényeltem már, nagyon közel állnak hozzám ezek a kreatív, izgalmas fiatalemberek.

Van valami közös az összeválogatott darabok, szerzők között?

P. R.: Azért választottam éppen őket, mert nagyon különböznek egymástól. Ramon Lazkano talán a leginkább spanyol lelkű zeneszerző hármójuk közül, politikailag is elkötelezett spanyol függetlenségi aktivista, emiatt is áll különösen közel hozzám. Héctor Parra művészetében erős a francia hatás – párizsi tanulmányai miatt máig nagyon szoros a kapcsolata francia kollégáival. A darab pedig, amit tőle választottam – bármilyen furcsa – Bruckner nyomdokain született. Az egyik kedvencem Alberto Posadas, akiben nagyon erős a tudomány iránti érdeklődés. A fizika, az energia és a gravitáció foglalkoztatja. Három különlegesen izgalmas egyéniségről van tehát szó, és ilyen a zenéjük is.

További információ és jegyvásárlás itt.