BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Kritikák 2018. március 06.

Megkésett melódiák

Janowski vezényletével a BFZ érzékeny alkalmazkodással, ösztönző partnerként kísért. Önálló produkciójukban is remekeltek. Nem csoda, hiszen régóta ismerik és szeretik Janowskit. A karmester nagyszerű művész és kivételes felkészültségű szakember. Enyhén szólva nem showman: mozdulataival nem a közönségnek üzen, nem kínál értelmezést a zenéhez, nem magyaráz. Amit látunk, vizuális élményként száraz és rideg: ütemezés, információk és utasítások kézmozdulatokra váltva. (Janowski karrierje meg is fizette ennek a rokonszenves szikárságnak az árát: pályája nem ívelt olyan magasra, amilyenre kvalitásai alapján ívelhetett volna.) Az Élet és Irodalomban Csengery Kristóf kritikája.

Amikor sok évvel ezelőtt a magyar zeneélet meghatározó művészei még csak interjúkban beszéltek arról, milyen jó volna, ha Budapesten egyszer majd felépülne egy nagy és korszerű, modern hangversenyterem, rendszerint megfogalmazódott az érv, mely szerint vannak a XIX. és XX. század szimfonikus irodalmának olyan művei, amelyek csak egy valóban jelentős befogadóképességű színpaddal és megfelelően tágas belső térrel rendelkező helyszínen tudnak méltón megszólalni. Ilyenkor olyan példák hangzottak el, mint Mahler szimfóniái közül a Második, a Harmadik és a Nyolcadik, Schönberg Gurre-dalok ciklusa – és persze Richard Strauss Alpesi szimfóniája. Most, hogy az immár tizenhárom éve átadott Müpában, a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjén, Marek Janowski vezényletével meghallgathattuk a Strauss-művet, a nézőtéren nyilván sokaknak eszébe jutott: valóban, sok egyéb mellett többek közt azért is jött létre ez az épület, hogy az ilyen és ehhez hasonló zenék hitelesen hangozhassanak el.

Nem tudom, hogyan született meg a hangverseny műsorának ötlete, Janowski ajánlotta-e a darabokat, vagy Fischer Iván döntött úgy, hogy éppen e kompozíciók megszólaltatására kérik fel a vendéget. Mindenesetre tény, hogy a programban szereplő páros nagyon is illett a hetvenkilenc éves, lengyel származású német karmester személyiségéhez, észjárásához, érdeklődéséhez és igényességéhez. Az első részben az osztrák születésű, ám a nácizmus elől idejekorán Amerikába menekült Erich Wolfgang Korngold (1897–1957) Hegedűversenye (1945) hangzott el a német apától és japán anyától származó, müncheni születésű Arabella Stein­bacher (1981) szólójával, majd a szünet után következett a Heldenleben alkotójának utolsó szimfonikus költeménye, a műfaj harmincévnyi straussi folyamát lezáró Alpensinfonie (1915).

A teljes interjút az Élet és Irodalom oldalán olvashatják el.