BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Hírek 2019. április 09.

Mahler 7. a BFZ-vel - ok az ünneplésre

Őszintén szólva nem emlékszem rá, hogy hallottam volna e kiemelkedő szimfóniának más olyan előadását, amely ennyire nyilvánvalóan bolondult a mű éthoszáért, eredetiségéért, hangzásáért. Fischer Iván a partitúra „apróbetűs részeit” is olyan alapossággal vesézte ki, hogy az övével összevetve a többi interpretáció már-már általánosításnak tűnik. Így a felvétel a mű újragondolására sarkalló előadások közé tartozik, s ez már önmagában okot ad az ünneplésre és a felülvizsgálatra. Kritika a brit Gramophone magazinban.

Az első tétel bevezetője nem különösen elvontnak hat, hanem másféle gyászinduló sejlik fel benne (az ég a tanú rá, hogy e műfajnak Mahler volt a mestere); méghozzá egy olyan, amelynek gyökerei egészen a barokkos pontozott ritmusig nyúlnak vissza, bár a tenorkürt archaizmusa egy mélyebb, sötétebb primitivizmust sugall. A pattogó második téma szinte durva ellentétet képez; peckes militarizmus (talán azok a barakkok, amelyek közelében Mahler fiatal éveit töltötte?) egyszersmind vaskos és melodramatikus. Mind ez idáig azonban egyetlen hang sem csendült fel, amely felkészíthetett volna bennünket a Mahler egyéb műveire jellemző keserédes hangulatot idéző második témára. Fischer Iván és a csodálatos Budapesti Fesztiválzenekar olyan dédelgető figyelemmel ízlelgetnek minden egyes zenei frázist, mintha a kotta lapján látottak őket is meglepetésként érnék. A zenekar játéka a felfedezés örömét adja vissza, amely az egész előadáson keresztül érezhető marad. Fischer kihangsúlyozza a darab összes oda nem illő részét, mintha mindenáron meg akarná találni a furcsaságban a logikát, az őrületben rejlő rendszert.

Vegyük csak az első tétel rejtélyes középső részét. Fischer túllép a rész képszerűségén, és egy további dimenzió jelenlétét sugallja: Mahler képzelete legeldugottabb zugaiban bolyong, ahova gyermekkorának emlékei – az a militarista csinnadratta – homályosan szűrődnek be. A második téma előadása azonban így annál zseniálisabb meglátásokkal szolgál, és amikor a rekapitulációban visszatér a hetyke, katonás dallam, Fischer látványosan bontja ki, mintha csak újbóli jelentőséggel szeretné felruházni. Ne feledjük, hogy ez a téma fogja majd dominálni a szimfónia zárótételét.

Ha Mahler hetedik szimfóniája különbözik az összes többi Mahler-szimfóniától, ez nagyrészt a mű második és negyedik tételének tudható be; ezek minden tekintetben „éjszakai zenék”. Még akkor is, amikor a második tétel, az „Éjszakai zene I” kezdetén a vadászkürt szólója (amely egyébként csodálatos) emlékezetünkbe idézi az V. szimfónia Scherzo tételét, a fafúvósok szenzációhajhász zűrzavara hallatán kisiklik a talaj a lábunk alól, és a zene hirtelen egy kísérteties éjjeli őrséget varázsol elénk. A vele szembeszegülő keringő ide nem illősége hirtelen az ártatlanság és a tapasztalás korába repít vissza bennünket. Fischer eszünkbe juttatja, milyen eseménydús ez a tétel.

Ezután a középső tétel Scherzója következik, amely Mahler egyéb műveihez hasonlóan egy bizarr, a Szépség és a szörnyeteget idéző alkotás. A vonósok sikamlós glisszandóit még soha nem domborították ki ennyire, a válogatott büfögések és nyögések, valamint a kontrafagott reccsenései még soha nem hasonlítottak ennyire egy kísértetjárta ház jelenéseire. Fischer pedig szerető figyelemmel bánik a fennkölt és akaratlanul nevetséges pillanatokkal, a gyönyörű és a kifejezetten ellenszenves mozzanatokkal is. A remekül hangszerelt, gitárral és mandolinnal tarkított „Éjszakai zene II” bővelkedik a filigrán, sóvárgó dallamokban, így nem csupán gyönyörű, hanem – ez egyszer – valóban megindító. Itt, valamint az előadás egészében érezhető az első felfedezés varázslatos élménye, amelynek során Fischer és a zenészei között uralkodó természetes szimbiózis teljesen átlényegíti a felvétel elkészítésébe fektetett gondos felkészülést.
A zárótétel egyáltalán nem tűnik összefüggéstelennek, elsietettnek. Az őrült kavalkád, a tánc forgatagának isteni rangra emelésének minden hangjából az ünnep csendül ki, amely hömpölyög előre, mint Wagner Nürnbergi mesterdalnokokja utolsó jelenetében a céhek felvonulása, és ugyanekkor egy, a huszadik századba vetített barokk szvitre is emlékeztet. Az üstdobon és trombitán előadott, fanfárra emlékeztető nyitány egyszerre hat ősinek és modernnek. Fischer és zenekara pedig úgy közelít az erőteljesség és az elegancia, a zavargó és a bájos felé, mintha csak megszegésre váró szabályok lennének. A vidéki talpalávalók udvari menüettekkel vetekednek. Engedményt sem a korra, sem a stílusra nem tesznek. Az egész leginkább afféle kozmikus táncmulatságot idéz.

A titka pedig az, hogy az agyafúrt ellentéteket és technikai szempontból alattomos átmeneteket megdöbbentően spontánnak tüntessék fel. Ez az, amit Fischernek sikerült megvalósítania. Természetesen mások is próbálkoztak már előtte hasonlóval (többek között a bátyja, Fischer Ádám nem is olyan régen a Düsseldorfi Filharmonikusokkal (AVI-Music, 1/17; a testvérek együtt szinte kisajátították zeneszerzőt), Fischer Iván olvasatában azonban egyfajta öröm rejlik, amely nemcsak Fischer Iván e szimfónia felé táplált mély szeretetéről árulkodik, hanem arról is, hogy e szeretet feltétlen.

A szenzációs kódában mindaddig ellenáll a „drága pillanatnak” (ahogyan én becézem), amíg a kürtök a csúcsra nem érnek, s amíg a trombitákat szabadon nem eresztheti a végső crescendóban. Lélegzetelállító. Egy utolsó meglepetés – egy egész sorozat után!

Az eredeti cikket itt olvashatják el.