BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
2017. július 31.

Mahler 3: "gyönyörűséges, felejthetetlen élmény"

Fischer Iván lassan teljessé váló Mahler-ciklusának legújabb darabja a műfaj egyik legcsodálatosabb alkotása: a 3. szimfónia (Channel Classics, CCS SA 38817). A felvétel gyönyörűséges, felejthetetlen élmény. Függetlenül attól, hogy a kétlemezes hibrid SACD melyik rétegét tesszük fel, vagy hogy melyik felbontású DSD-fájlt töltjük le – én DSD128-ban hallgattam –, a Budapesti Fesztiválzenekar, a Cantemus Gyermekkórus, a Bajor Rádió Kórusa és az alt énekes Gerhild Romberger egyaránt döbbenetes hangon szólal meg. Az ütőhangszerek dübörögnek, a rézfúvósok ércesek, a triangulum csilingel, a gyerekhangok mennyeiek. Jason Victor kritikája.

Mindazonáltal szerencsére nem olyan „audiofil felvétellel” van dolgunk, amely kielégíti a hangzásvágyat, viszont csekély zenei élménnyel gazdagít. A Channel Classics-felvétel nagyszerű hangminősége mellett az előadás minden tekintetben kifogástalan, ott a helye a múlt és a jelen számtalan kitűnő tolmácsolása között. Fischer, aki hajlamos középutas megoldásokra, s időnként inkább szó szerint veszi a kottát, és háttérbe szorul a mű szellemisége, itt, véleményem szerint, tökéletesen tiszteletben tartja Mahler szándékait. A legmélyebb szintű megértéssel fordul Mahler kompozíciója felé, amely egy utazás a szerző jellegzetes, többrétegű természetfelfogásától az élet és a belé vetett hit emelkedett hangú dicsőítéséig.

Mahler ugyan később visszavonta ezeket, de a programzeneszerű szimfónia hat tételének címei eredetileg a következők voltak: „A nyár eljövetele”, „Amiről a mezei virágok mesélnek”, „Amiről az erdei állatok mesélnek”, „Amiről az éjszaka mesél”, „Amiről a reggeli harangok mesélnek”, „Amiről a szerelem mesél”. Rosszat tesz magának viszont az a befogadó, aki túlontúl ezekre a témákra figyel („á, ott a kakukk, ott vannak a virágok, itt van az éjszaka”) ahelyett, hogy teljes lelkével a zenére összpontosítana. Mi szükség arra, hogy nagyítóval keressük az örömöt, mikor ez a szimfónia ennyire örömteli?

Még értékesebbé teszi a 3. szimfóniát az, hogy a zeneszerző sikereit ekkoriban tragédiák kezdték beárnyékolni, s életében az öröm mindinkább tünékeny és idealizált jelenséggé vált. A túlzottan szó szerinti értelmezés a „nyár eljövetele” elején felhangzó, segélykiáltásokkal pontozott gyászindulóval sem fog tudni mit kezdeni. Ettől függetlenül a kürtök elhelyezkedése, hangjuk realisztikus csengése csak nagyobb mélységet kölcsönöz a bevezetőnek, és varázslatossá teszi a fény első megjelenését.

Mivel Mahler nem azt festi le, ahogy a német hadsereg Szentpétervár felé masírozik az erdőben, a kivilágosodást (a Mahler-féle dilatált idő szerint) nem sokkal követő kitörések diadalittas örömujjongások. Nehéz nem imádni a 33 perces nyitótétel vidám csiripeléseit, az áradó hátteret, és a hangversenymester gyönyörű szólóját. Más karmesterek talán képesek többet kihozni Mahler csodálatos fénykitöréseiből, Fischer viszont nem válik melodramatikussá, miközben minden érzelmi váltást kihangsúlyoz, és ezzel egyre mélyebbre és mélyebbre von.

A második tétel talán kissé túlzottan is nyugodt, de a pásztoridill ettől még elbűvölő. A harmadik tétel bővelkedik a hangulatváltásokban, varázslatban és titokzatosságban, a basszus legmélyebb pendüléseit szépen ellensúlyozó érces rezekben.

A negyedik tételben, amely ezen a felvételen több mint nyolc perc hosszú, a mezzoszoprán/kontratenor így szólal meg: „Ember, vigyázz! A mélységes éjfél mit beszél? […] De minden örömnek öröklét kell, mély, mély öröklét kell!” Bár egy kritikában azt olvastam, hogy mostanában Gerhild Rombergert szokták előszeretettel a szólista szerepére választani, én az ő hangját egy kissé túl világosnak éreztem azokhoz a mélységekhez, amelyeket ez a zene megkövetel. Végigszaladva más felvételeken, Anne Sofie von Otter (Boulez), a nagyszerű Anna Larsson (jobban illik Salonenhez és Abbadóhoz, mint Gergijevhez) és az utánozhatatlan Kathleen Ferrier (Boult) hangja nekem jobban tetszett. Ferrier érdemeit kissé csökkenti a rossz hangminőség – az 1947-es élő felvétel légmentes acetátokon maradt fent, amelyeket 1981-ben fedeztek fel –, de átjön a megformálás vitathatatlan lelki mélysége és hangjának szépsége. Kötelező meghallgatni.

A kórusos ötödik tétel gyönyörűséges. A gyerekhangok tökéletesek, és Romberger megdöbbentően édes hangon énekel a lágy, magas regiszterben. Legvégül következik a 22 perces záró adagio, a nagy ölelés, amely Fischer vezényletével gyönyörű, monumentális imává alakul. A befejezés fergeteges, akárcsak a hallgató érzései Mahler mesterművének ilyen mesteri tolmácsolása után. Aki nyugodtan, egyben végighallgatja, meggyőződhet arról, hogy egy csúcstechnológiás rendszer beállítása, finomhangolása végső soron a mű szellemiségének megragadására való törekvés.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.