BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
2017. október 09.

"Ma is olyan lelkes vagyok, mint tízéves koromban" - interjú Emanuel Axszal

Emanuel Ax a világ egyik legnagyobb zongoraművésze, mégsem tartja magát különösebben tehetségesnek. Hétévesen arra kényszerült, hogy családjával együtt elhagyja szülővárosát, Lvovot, de idén talán - azóta először - visszatér az ukrán városba. Régi barátja Fischer Ivánnak és a BFZ-nek, imádja a kortárs zenét és a legmodernebb kütyüket, október 19-én, 20-án és 21-én mégis egy klasszikust, Mozart d-moll zongoraversenyét játssza a Budapesti Fesztiválzenekarral a Müpában. Hogy a darabok jól megérjenek, előtte hatállomásos európai turnéra viszik ezt a darabot is.

Mozart d-moll zongoraversenye melankolikus, depresszív, tulajdonképpen igen szomorú darab. Milyen vele a viszonya?

Emanuel Ax: A legfontosabb számomra az a párhuzam, amely a Don Giovanni és e között a darab között van. Amikor nekiállok, hogy felkészüljek rá, minden alkalommal meghallgatom az operát, és akkor érzem jól magam, ha megérzem a kettő közötti mély azonosságot.

Biztosan tudja, hogy Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar a közelmúltban mutatta be óriási sikerrel a Don Giovannit, amelyet Fischer Iván rendezett és vezényelt.

E.A.: Persze, hogy tudok róla! A legnagyobb fájdalmam, hogy épp a bemutató idején nem lehettem New Yorkban, így csak hallottam róla – méghozzá szuperlatívuszokat –, de nem láttam. Azt mondják, az év egyik legnagyobb sikere volt. Nagy pech, hogy nem lehettem ott.

Milyen kapcsolatot lát a két mű között? Mit lehet tudni a keletkezésükről?

E.A.: Igazán pontosat nem tudok arról, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Az biztos, hogy amikor a d-moll zongoraverseny megszületett, ott kellett, hogy legyen Mozart fejében a Don Giovanni alapmotívuma. Abban bízom, hogy talán Fischer Ivántól többet megtudhatok a nagy titokról, mi is lehetett a történet hátterében, és persze arról is, hogy lehet ezt a darabot a legjobban játszani. Ivántól mindig lehet újat tanulni, ezért is várom annyira, hogy találkozzunk.

Ön legalább olyan régen szerepel a koncertpódiumon, mint Fischer Iván. Ezek szerint még mindig van mit tanulnia tőle? Vagy talán egymástól tanulnak újra és újra?

E.A: Ő nagyon nagy művész. Nagyon régóta ismerem, és mindig fölnéztem rá. Valahányszor találkoztunk, mindig tanultam tőle valami újat. Szerintem ez most is így lesz.

Nagyon sok koncertet adott már életében. Arra vagyok kíváncsi, hogy ha például egy már sokat játszott Mozart-darabbal készül, talál-e újdonságot ezekben a művekben?

E.A.: Lehet, hogy nem hihető, de számomra Mozart, főleg a kiemelkedően jó zongoradarabjai, minden alkalommal feltárnak valami egészen új érzést, gondolatot. Nem tudom, mi történik velem, de gyakran érzem úgy, hogy ezt a darabot így még sohasem játszottam. Biztos, hogy ez egy soktényezős dolog, hiszen minden új helyzet, minden új karmester, minden zenekar mást és mást hangsúlyoz, másra irányítja a figyelmet, másként emeli fel az embert játék közben. Persze nem arra gondolok, hogy egyik nap ugyanaz a darab vidám, máskor pedig tragikus. De számtalan olyan apró finomság adódik egy-egy darabban, amitől az előadóban is és a közönségben is új érzések fakadnak. Nagyon sokat számít, kivel dolgozik együtt az ember.

Visszatérve a d-moll zongoraversenyre: nagyon érdekes, hogy a darab végén átvált mollról dúrra. Ettől sokkal optimistábbá válik a befejezés. Erről mit gondol?

E.A.: Pontosan ugyanez történik a Don Giovanniban is. Azt feltételezem, hogy talán Mozart maga is megijedt a túlságosan morózus, sötét hangulattól, amit ezek a művek előidéznek, és vidámabban, felszabadultan akarta befejezni őket. Az egyetlen Mozart-zongoraverseny, ami igazán fájdalmasan ér véget, az a c-moll. Ennek a végén is megmarad a moll hangnem. Jó lenne tudni, mi is volt ennek az oka, kár, hogy nem tudjuk megkérdezni a zeneszerzőt.

Ön az egyik legkülönlegesebb kelet-európai városban született, Lvovban, Ukrajnában. Volt ott azóta?

E.A.: Sajnos hétévesen eljöttünk onnan, és még soha nem mentem vissza. Épp most tervezem, hogy meglátogatom a szülővárosomat. Talán idén novemberben összejön. Nagyon készülök rá!

Mit gondol, mennyi marad meg az emberben abból a városból, ahol a gyerekkorát töltötte? Van emléke Lvovról, vagy Lengyelországról, ahová onnan költöztek?

E.A.: Biztos vagyok benne, hogy a szülőváros, és a gyerekkort meghatározó helyszín mélyen ott gyökerezik az emberben, mindenek előtt a nyelv révén. Lengyelül ma is tökéletesen beszélek, és egy kicsit oroszul is tudok. A gyerekkoromra pedig szívesen gondolok vissza, mert tulajdonképpen jól éreztem magam. Bizonyára nem voltam tisztában a család nehézségeivel, de a szüleimmel együtt boldog életet éltünk.

Pedig el kellett hagyniuk a szülővárosukat és a későbbi lakhelyeiket is, amikor Kanadába költöztek. Azért ez nem lehetett könnyű.

E.A.: A szüleimnek biztosan nehéz volt mindezt végigcsinálniuk, de csodálatosak voltak, mert gyerekként én ezt nem érzékeltem. Az újabb nyelveket nagyon gyorsan befogadtam, ez nem okozott gondot és úgy látszik, az ember fiatalon könnyen megtanul alkalmazkodni. Amikor Kanadába költöztünk, arra máig jól emlékszem, milyen hatalmas hatást tett rám az akkori fejlett technológia, amelyről Kelet-Európában akkoriban semmiféle fogalmunk nem volt. Máig rajongok a különféle elektronikus kütyükért, a mobiltelefontól az iPaden keresztül minden ilyen csodáért. Ma is olyan lelkes vagyok, mint tízéves koromban, amikor először találkoztam ilyesmivel.

Mikor jött rá, hogy tehetséges?

E.A.: Nem hiszem, hogy különösebben tehetséges gyerek lettem voltam. Sokan tanultak zenét akkoriban Lengyelországban, és én egyszerűen csak jobban szerettem a hangszertanulást, mint a többi tantárgyat. Ne gondolja, hogy csodagyerek voltam. A legtöbb gyerek az én koromban, hét-nyolc évesen játszott valamilyen hangszeren. Aztán hamarosan kiderült, hogy én semmi másban nem vagyok jó, úgyhogy maradtam a zenénél.

Winnipegből New Yorkba költözni ismét nagyon nagy változás lehetett. Erre hogy emlékszik?

E.A.: Az valóban kulturális sokként hatott rám, hiszen egy kicsi kanadai város után a világ közepébe kerültem. Ekkor már 12 éves voltam, és mivel közel laktunk a Carnegie Hallhoz, rengeteget jártunk koncertre. Erre nagyon szeretek visszagondolni, csodás időszak volt!

Úgy tudom, különösen vonzódik a kortárs, modern zenéhez.

E.A.: Nagyon érdekel, hogy a mai komponisták hogyan gondolkodnak, és szívesen játszanék sok modern darabot, a baj csak az, hogy elég lassan tanulok, ezért csak viszonylag kevés új művet tudok eljátszani. Hónapokig tart, amíg igazán magamévá teszek egy-egy darabot.

Vajon miért?

E.A.: Mert ahogy már mondtam, nem vagyok elég tehetséges.

Ugye ezt nem őszintén mondja?

E.A.: De, ez az egyszerű helyzet. Beethovent, Brahmsot vagy Mozartot nem probléma eljátszanom, hiszen nagyon régóta a fejemben vannak. Az új műveket viszont nulláról kell megtanulnom, és nagyon sokat kell velük vacakolnom. Persze sok előnye is van a kortárs darabok előadásának, mert még csak kevesen játszották őket, így a kritikusok nem tudják összemérni, ki milyen jól vagy rosszul adja elő őket. Így kevesebb az idegeskedés.

Az előadóművészet mellett tanít is.

E.A.: Igen, elég sok tanítványom van, köztük egy kiváló magyar fiút is tanítok, akit Fischer Iván ajánlott a figyelmembe. A szülei Budapesten élnek, ő azonban Grúziában lakik, de Amerikába akar költözni. Kiváló, nagy tehetség. Nagy élmény tanítani, én legalább annyit tanulok tőle, mint ő tőlem!

A budapesti koncertek előtt együtt turnézik a BFZ-vel. Szeret velük utazni?

E.A.: Nagyon nagy élmény velük lenni akár turnén, akár a koncerteken. Alig várom, hogy Ivánnal és a csodás zenekarával újra találkozhassam!

A koncertekről további részleteket itt olvashatnak.