BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
2017. augusztus 29.

Jelen van az "isteni szikra"

Újabb jó okot találtam arra, hogy idős koromra megőrizzem szellemi épségemet: amíg csak élek, emlékezni szeretnék a tegnap esti Don Giovanni-előadásra, amelyet Fischer Iván vezényelt és rendezett, és a Budapesti Fesztiválzenekar adott elő nyolc énekessel és a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem tizenhat fiatal színészével. Ahogy véget ért az előadás, máris újra megnéztem és meghallgattam volna az elejétől a végéig. Diana Senechal írása.

Már maga az opera is csodálatos: a komédia és a pátosz annyiféleképpen fejeződik ki benne, s a szereplők olyan érzékletesen jelennek meg, hogy egyből úgy érezzük, mi is a történet részesei vagyunk. Tele van zenei és nyelvi játékkal, kezdve a sokatmondó „si” től és „no”-tól egészen a Figaróból vett zenei idézetekig. Leporello belőle a kedvencem: olyan, mint egy gazdájától szabadulni vágyó behemót, dörzsölt, játékos és földhözragadt Ariel. (Nem mintha Don Giovanninak bármi köze is lenne Prosperóhoz.) Most viszont volt, hogy mindegyik szereplő a kedvencemmé vált, részben a zene, részben a sajátos kivitelezés miatt.

Ez nem egy átlagos opera-előadás volt. Ahogy Fischer Iván elmagyarázta az előadás előtti beszélgetés során, az opera-előadásoknak általában külön van rendezőjük és karmesterük is, és mindkettőnek megvan a maga elképzelése. Ő azonban másképp szerette volna, így egy személyben lett a rendező és a karmester. Ez mindvégig érezhető is volt. Egységes világot és formát teremtett az énekesekből, zenészekből, a színpadból és a zenei anyagból.

Néma szereplők is voltak; ők hol díszletként szolgáltak mint szék, sírkő, asztal, épület, kert szökőkúttal vagy éppen kocsi, hol pedig falusiakat, táncosokat és képzeletbeli figurákat jelenítettek meg. Sápadt, holdfényes ragyogásuk mindent tapinthatóvá, lélegzővé (ugyanakkor álomszerűvé is) tett. A világot Don Giovanni szemén keresztül láthattuk. A zene maga volt a nagy valóság; a finom textúrák, a mandolin, a színpadi zenészek, a Kormányzót kísérő harsonák, minden egyes hangszer és a páratlan énekhangok.

Talán ez volt az egészben a legzseniálisabb, hogy alkalmanként belebújhattunk Don Giovanni bőrébe. Könnyű őt elítélni. De ezen az előadáson mi is olyanok lettünk, mint ő: nemcsak a tárgyak lélegeztek és mozogtak, hanem minden ária, minden tercett még gyönyörűbb volt, mint az előző. Mindegyiket haladéktalanul meg akartuk szerezni, és épphogy beleszerettünk az egyikbe, máris üldözőbe vettük a következőt. Nem értek egyet James Jordennel, aki az egekig magasztalja az előadást (a New York Times-beli kritikájában), de azzal fejezi be, hogy hiányzik belőle a „megfoghatatlan isteni szikra”. Egyáltalán nem hiányzik, sőt, érezhetően jelen van, nemcsak abban az érzékiségben, amely magával ragad és felőrli a józan ítélőképességünket, hanem a szépség, a lélek és a felépítés döbbenetes megnyilvánulásaiban is.

Az egyik kedvenc jelenetem Zerlina áriája, a „Batti, batti, o bel Masetto” volt. Sokan zavarosnak és nehezen értelmezhetőnek tartják, itt azonban magától értetődőnek tűnt és nem okozott zökkenőt. Masetto elgyötört arckifejezése – szinte egészen az ária végéig – arról árulkodik, hogy soha nem bántaná Zerlinát, amit Zerlina nagyon is jól tud. Az ő szájából olyan magabiztossággal és gyengédséggel szól a „Batti, batti”, hogy egyre közelebb húzódhat Masettóhoz, aki a végén már harag helyett csak féltékenységet és fájdalmat érez.

Könnyű szeretni Zerlinát és Masettót – engem azonban a mind közül a „legegyszerűbb lélek” Don Ottaviónak is sikerült elbűvölnie, csakúgy, mint a nyugtalan lelkű Donna Elvirának. De nemcsak egyenként tekintek a szereplőkre: most is éppen Leporello és Don Giovanni duettjét idézem fel az I. felvonás fináléjából, ahogy a „tornerete a scherzar e ballar” sort éneklik. (Ma reggel kikerestem a kedvenc részeimet a kottámból.) Ugyanitt később Don Giovanni ominózus „Viva la libertà”-ja eleinte a többiek „Siam grati a tanti segni di generosità”-ja ellenpontjának tűnik, de aztán mindenkinek ez lesz a refrénje, és úgy éneklik e szavakat, mintha nem lennének tisztában a jelentésükkel (vagy a saját szándékaikkal). Van valami őrült és féktelen ebben a „libertà”-ban, ám egy pillanat erejéig mindenkit magával ragad.

Azért nem mindig érzékeltem Don Giovanni szemén keresztül a dolgokat, és Mozart zenéje, vagy az előadás sem ezt sugallta. Nemcsak hogy végül elnyelik a lángok, nemcsak hogy a többiek mennek ezután a dolgukra, de az egész művet átszövik azok a nem éppen hízelgő jelenetek, ahol Don Giovanni rosszallással, undorral és megvetéssel szembesül az összes többi szereplő részéről, akik a hibáikkal együtt is tudnak valamit az életről. Féktelensége parttalanul csapong – maga a zene viszont, miközben káprázatosan csábító, megmarad a maga szabta keretek között, ahogyan őt is féken tartja. A Don Giovanni megzabolázza Don Giovannit és túllép rajta.

Fischer Iván az opera prágai változatát választotta, amely – amellett, hogy ez volt az eredeti darab – rendkívül kiegyensúlyozott és egységes mű. Ez az egyensúly és egység az, amivel az opera megadja a választ magának Don Giovanninak is (legalábbis én így értelmezem).

Az eredeti cikket itt olvashatják el.