BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Kritikák 2019. február 06.

Hülye járások Bolerója

Hatkor csatlakoztam az idei maratonba, kicsit így a lényeg kimarad, a szédület, hogy a napját az ember egyetlen (jelen esetben kettő) zeneszerzővel tölti, Debussyvel és Ravellel. Másfelől meg éppen a lényeg nem maradt ki... Fáy Miklós kritikája.

...mert aztán mindenki a Kelemen Barnabás által játszott Blues-tételről beszélt, ami tényleg egészen kivételesen jó volt, blues is meg klasszikus is, tökéletes biztonsággal találva meg a keskeny ösvényt, ahol mindkettő érvényes marad, szép is, jó is, peng is, vonódik is, ha valakinek egy vasárnap ilyen öt perc adatik meg, az nem panaszkodhat a sorsára.

Ha mégsem ez maradt a legfontosabb az egész maraton során, akkor az azt jelenti, hogy végképp nem panaszkodhatunk a sorsunkra. Mert az utolsó szám a 9-kor kissé nehezen kezdődő zenekari koncert volt, a La valse és a Bolero, jó lesz, azt azért lehetett sejteni. De annál sokkal jobb lett. A La valse nagy zenekari dübörgés, azon a szinten, amit az ember ha el nem is vár, de remél a Fesztiválzenekartól. Aztán a Bolero. Hol fognak itt táncolni? Mert látom, hogy van egy olyan méter vagy másfél méter széles átjárás a nézőtér és a zenekar között, de az semmire sem elég.

Vagy mindenre elég.

Fáy Miklós teljes kritikáját a Debussy–Ravel-maratonról itt olvashatják el.