BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Kritikák 2016. május 22.

"Fischer szinte szerves részévé vált az opera cselekményének"

Fischer Iván e Varázsfuvola-rendezést (amit karmesterként és rendezőként is jegyez, valamint turnézik vele) szcenírozott hangversenyként” jellemzi, így hangsúlyozva, hogy Mozart zenéje épp annyira része a mű színháziságának, mint a cselekmény. Ennek folyományaként a Budapesti Fesztiválzenekar tagjai ide-oda helyezkedtek, hogy a második felvonás néhány számát ne a zenekari árokból, hanem a színpadon játsszák. A színpadon a vetítővászon mögül zenéltek (kivéve a zárókórust, amikor az egész zenekar láthatóvá vált a színpad hátsó részén), ezzel tették drámaivá Sarastro templomának titokzatos mélységeit a felvilágosodás végső győzelme előtt.

Fischer szinte szerves részévé vált az opera cselekményének, így egészen meglepő volt, hogy pálcája alatt a partitúra nem kelt még jobban életre. Gyönyörűen emelte ki az introvertáltabb vagy gyöngédebb számok belső részleteit, például a Három fiú tercettjét vagy az első felvonásban a kvintettet. Máskor viszont szinte eltűnt Mozart drámai sodrása, mint az első felvonás kontrasztokat nélkülöző Monostatos-jeleneteiben. A laza, fakó megközelítés pedig mind tempóban, mind hangulatilag aláásta a második felvonásban Sarastro áriáinak és a papok „O Isis und Osiris” kórusának magasztosságát, akármilyen szép transzparensen szóltak is a fafúvósok.

Ettől a szólisták teljesítménye is egyenetlen volt. A főhős és főhősnő, Bernard Richter és Hanna-Elisabeth Müller egyértelműen elfogadható alakítást nyújtottak – sőt, Richter a Képária közben kifejezetten líraian ihletetten énekelt –, de nem engedtek mélyebb betekintést karaktereikbe, és Pamina ‘Ach ich fühl’s’ áriája elsősorban Fischer némileg rozsdamentes interpretációjának esett áldozatul. Mandy Fredrich Éj királynőjéből az első felvonásbeli áriában hiányzott a félelmetes megjelenés.

Már több düh és tűz jutott a híres bosszúáriára, a koloratúrák itt kissé erőtlenek, ám pontosak voltak. Hanno Müller-Brachmann karizmatikus Papagenót énekelt, hangjának lekerekítettsége (bár a magasabb regiszterekben kissé száraz és vékony volt) kellő súlyt adott neki. Jól jött volna hasonló súly Cser Krisztiánnak (Sarastro), akármennyire is képzetten énekelt. A többi énekes szép előadást nyújtott, köztük a meg nem nevezett Három fiú is, akik a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusának énekesei.

Az énekesi teljesítménynél kiegyensúlyozottabb volt a kivitelezés. Fischer a művet tündérmeseként értelmezte, és a bennünk élő gyermekhez szólt. Díszlet helyett Balla Margit bájos rajzait vetítették vászonra, amelyek a darab hátterében egy könyv képeiként tűntek fel, a feliratokat pedig a könyv szövegeként jelentették meg. Ez ártatlan, de hatásos módon tette lehetővé, hogy a mű olyan örök érvényű témákat járjon körül, mint a jó, a gonosz, a természet, az erény, az egyenlőség, az igazság, és a szerelem, miközben a cselekmény megindította az emberi fejlődést az érettség és a felvilágosodás felé.

Hasznos kompromisszum volt, hogy a lecsupaszított prózai szöveg angolul hangzott el (külön színészek, nem az énekesek mondták), hiszen így érthetőbbé vált a darab. A rendezés pedig könnyedén küszöbölte ki az ebből támadó esetleges zavart azzal, hogy az azonos karaktereket ugyanolyan jelmezbe öltöztették. Bájos interpretációját láthattuk az operának, amely sok fantáziával küzdötte le a hangversenyteremből adódó korlátokat. Némileg ironikus, hogy pont a zenei aspektus maradt el némileg a produkció magas színvonalától.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.