BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Kritikák 2019. május 03.

Fischer Mahler szerzeményének legvadabb elképzeléseit is képes átadni

Ez volt a második találkozásom Fischer Iván Mahler-ciklusával. Korábban – Dan Morgan elismerő kritikája hatására – megvásároltam a harmadik szimfóniából készült felvételét. Nagyon tetszett a megközelítése; a Budapesti Fesztiválzenekar csodálatos játékából kiváló minőségű hanganyag készült. Fölöttébb örültem tehát a lehetőségnek, hogy ismét hallhatom Fischert és zenekarát Mahlert tolmácsolni. Érdekes, hogy bár a harmadik szimfónia említett felvétele közel két éve jelent meg, mint kiderült, az egy teljes évvel az írásom tárgyát képező hetedik után került rögzítésre; a jelen anyag tehát már jó ideje készen állt. John Quinn kritikája a Musicweb Internationalen.

Évekkel ezelőtt, amikor kezdtem felfedezni Mahlert, a hetedik szimfónia jelentette a legtöbb nehézséget számomra. Bizonytalanná tett az extrovertált finálé, és nem értettem a monumentális első tételt. De kitartottam, és fokozatosan – több elsőrangú előadásban meghallgatva – ráébredtem, hogy ez Mahler egyik legmerészebb és leginvenciózusabb darabja, az első tétel pedig, amivel meglehetősen hosszan küzdöttem, egyszerűen csodálatos.

A legelső felvételem a műből – hanglemezen – a Bernard Haitink-féle 1969-ből, a Philips kiadásában, a Royal Concertgebouw Orchestrával. Szerencsés egybeesés, hogy miközben Fischer felvételét vizsgáltam, Haitink 90. születésnapja alkalmából a Decca újból kiadta az RCO-val közösen készített, 1962 és 1975 között megjelent valamennyi Mahler-felvételét. A 12 CD-t egy közös dobozban került fordalomba, s tartozik hozzájuk egy Blu-ray audiolemez is, rajta valamennyi felvétellel (Decca 483 4643). Mivel a hanglemezektől már rég búcsút vettem, a Haitink-féle hetedik szimfóniát évek óta nem hallottam, ezért átmenetileg félretettem Fischer felvételét, hogy ismét meghallgassam a BD-A-n újjászületetett koncertet. Azt kell mondjam, hogy nagyon szépen szól a felvétel ezen a hordozón, és elámultam, hogy Haitink milyen meggyőzően tolmácsolja a szimfóniát. Mire újra megismerkedtem a Haitink-féle felvétellel, viszonylag pontos képet kaptam Fischer verziójáról is. Haitink után meghallgattam még egyszer.

Felfigyeltem arra, hogy Haitinknál az első tételt bevezető gyászindulószerű zene jóval lassabb, mint Fischernél, illetve az ő tolmácsolásában ez a rész hangzásában is valamivel sötétebbnek tűnik. Sok minden szól Haitink megközelítésmódja mellett. Nekem mégis jobban tetszik Fischeré: egyenletes tempót diktál, de folyamatos az előrehaladás, a tenorkürt pedig baljóslatúan szól. Ebben a tételben Mahler hatalmas zenei utat jár be, és nekem az a benyomásom, hogy Fischer egyszer sem téveszti el a lépést. A BFZ játéka hibátlan, ahogyan maga a felvétel is: külön értékelem a hangmérnökök által kidolgozott kiváló beállításokat (bal-jobb, ill. első-hátsó). Különösen megragadott az elnyújtott lassú rész a szárnyaló vonósokkal és a hárfahangok hullámzásával – egész egyszerűen káprázatos a Fischer-féle előadásban. Ami pedig szintén eszembe ötlött, miközben Fischer tolmácsolásában hallgattam a szimfóniát: mesterkéletlen precizitása okán a hallgató értékelni kezdi, hogy – legalábbis az első három tételben – Mahler milyen gyakran idézi önmagát, beleszőve a zenébe előző hat szimfóniája dallamainak részleteit. Az első tétel mozgalmas és érdekes, és Fischer mesterien tár elénk mindent. Rendkívül jól sikerült felvétel ez az első tételből.

Amikor először hallgattam meg a felvételt, úgy véltem, hogy a hanganyag egy kicsit talán túl fényesen adja vissza a Nachtmusik I zenéjét. Mostanra azonban más véleményen vagyok, és csak azért említem, mivel esetleg másokban is hasonló benyomás alakul ki elsőre. Már utaltam a felvételen megjelenő zenei perspektívákra. A perspektívák ebben a tételben kiemelt szerephez jutnak, hiszen a visszhangszerű hanghatások – amelyekből ebben a tételben sok van – nagyon szépen jelennek meg a lemezen. Szintén említésre méltó a kolompok (5:14-től) ideális egyensúlya. Fischer rendkívül élesen pointírozza az induló ritmusait – úgy vélem, igazán jól vezeti végig a hallgatót ezen a muzsikán, hibátlan egységbe fűzve a tételt. A Royal Concertgebouw Orchestra is nagyon jól játssza ezt a tételt a Haitink-féle felvételen, de úgy gondolom, a BFZ előadása még sokszínűbb.

A középső Scherzo a zenei fantázia lenyűgöző példája. A zene rendkívül furcsa és fantazmagórikus – kicsit olyan, mint egy haláltánc. Fischer és zenészei nemcsak hogy bemutatják az összes részletet, de átadják a zene bizarr szellemét is. Kiemelném még a vonósok rendkívül szofisztikált portamentóit. A Haitink-féle felvételeken az RCO sokkal kevésbé bánik bőkezűen a portamentókkal. Azt kell tehát mondanom, hogy – bármennyire is nagyra tartom őt –: Haitink túl óvatosnak tűnik ebben a tételben, különösen Fischerrel összehasonlítva. A magyar karmester Mahler szerzeményének legvadabb elképzeléseit is képes átadni. Előadásmódja rendkívül karakteres: minden egyes hangsúly, minden egyes dinamikai jelzés számít – nem dogmatikus módon, hanem úgy, hogy színesen életre hívja a muzsikát. Rendkívül izgalmas előadás – imádtam.

A Scherzo furcsa gótikáját követően Mahler igazi kontrasztot jelenít meg a Nachtmusik II-ben. Ez a rész melegen bensőséges, és Fischer csodálatosan reflektál rá. A tétel bővelkedik a fontos szólókban, a BFZ szólistái pedig kivétel nélkül kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. Mahler már az első tételben bevezetett egy újszerű hangot, a tenorkürtét, itt pedig két további olyan hangszer csatlakozik, amilyenekkel ritkán találkozunk szimfonikus zenekarokban (illetve ez különösen igaz volt Mahler idejében): a mandolin és a gitár. Hála a BFZ érzékenyen pointírozott előadásmódjának, mindkét hangszer finoman jelzi jelenlétét a darabban.

A Rondo finálé izzó fénnyel indít. Ez egy örömteli tétel, és Fischer gondoskodik róla, hogy kihallhassuk belőle az örömünnepet a mahleri zenekari színkavalkádok közepette. Fischer rendkívüli jól kezeli a Rondo részeit; külön-külön és a teljes egységben is. A tétel szerves egésszé áll össze, s ez olyan teljesítmény, amire nem minden karmester képes. Magával ragadott a zene: az általam felidézhetőek közül ez az egyik legmeggyőzőbb interpretációja ennek az egyesek szerint problematikus tételnek. Az utolsó néhány perchez érve eljutunk a remekül kivitelezett, ünnepi harangjátékot is felvonultató zenekari parádéhoz, amelyben oly csodálatosan kiteljesedik Mahler hetedik szimfóniája.

Óriási előadása ez a hetedik szimfóniának, ragyogó a játék és a felvétel. Egyike a mű legjobb tolmácsolásainak, amelyeket valaha hallottam. Úgy tudom, ez Fischer Iván Mahler-sorozatának utolsó darabja: egyértelműen sikerült a csúcson zárnia a szériát.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.