BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Kritikák 2016. május 24.

Fischer Iván gyermeki énje

Tegnap este a csodálatos Budapesti Fesztiválzenekar és karakteres karmestere, Fischer Iván előadásában láthattuk A varázsfuvolát a Royal Festival Hallban. Élvezetes este volt, amelyen Fischer ún. szcenírozott koncertje megmutatta, hogy a Royal Festival Hall milyen lehetőségeket rejt még magában. A Royal Festival Hall hangversenyeinek és operáinak zömében a szólisták állványon álló kottából énekelnek, a zenekar pedig mögöttük játszik. Itt viszont különleges felállást láthattunk, hiszen a mozarti cselekmény rendes színpadon játszódott, a zenekar pedig az árokban remekelt.

A Budapesti Fesztiválzenekar, a világ egyik legjobb együttese, amelyet számos díjjal tüntettek ki (többek között a New York Magazine 2013-ban a város legfontosabb komolyzenei eseményei között említette hangversenyét, lemezfelvételeivel pedig számos Gramophone-díjat nyert). Jelenleg csökkentett támogatással tartja nemzetközi turnéját, miután a Fővárosi Közgyűlés 260 millióról 60 millióra csökkentette éves hozzájárulását a zenekar költségeihez. Ezzel együtt a tegnapi előadás megmutatta, hogy ezekben a válságos pillanatokban mennyire szilárdan és dacosan kiáll magáért a zenekar és karmestere. Ezt az is jól mutatja, hogy múlt szombaton Budapest szívében, a Vörösmarty téren tiltakoztak.

Tegnap este Fischer mind karmesterként, mind rendezőként megmutatta gyermeki énjét. Az angol színészek sikerrel keltették életre a daljátékot (habár be kell vallanom, először nem tudtam, hogy színészek mondják a szöveget, és azt hittem, hogy Fischer valóban a közönséget hívta elő a szerepek eljátszására. Milyen kár!) A Mozart librettistája, Emanuel Schikaneder által a XVIII. században írt darabot eredetileg német nyelven adták elő, Fischer rendezésében pedig felnőttek, kamaszok, és gyerekek egyaránt élvezhették a német nyelvű ének mellett angol prózával kísért előadást, amelyet nagy, képeskönyvszerű vetített illusztrációk tettek teljessé.

Az ügyes vetítéses megoldásnak köszönhetően nem volt szükség a kellékek és a díszlet mozgatására, ami egyébként sem jellemző a Royal Festival Hallra. A közönségnek így több vizuális inger és befogadásra váró látvány jutott. A színészek és énekesek egymást kiegészítve dolgoztak – Scott Brooksbank közvetítette Tamino érzelmeit és szavait, majd Bernard Richter gyönyörű énekével fejezte ki a főhős mélyebb érzelmeit és Pamina iránti szerelmét. Ugyanez áll Bart van der Schaafra, aki a magányos madarász, Papageno szerepében az álomszerű mesevilágból visszahozta az angol közönséget Londonba. Itt-ott megvillantotta humorát, amelyet aztán Hanno Müller-Brachmann meggyőző basszbaritonja egyengetett tovább.

Figyelemre méltó volt az elképzelés és a színpadkép is. Rengeteg kutatás foglalkozott Mozart „nagyoperájának” rejtett jelentéseivel. Ezek többsége a felszín alatt megbúvó szabadkőműves-motívumokat emelte ki, amelyek jellemzőek a tizennyolcadik századi felvilágosodás korában készült művekre. A Nap és a Hold hangsúlyosan jelen volt Fischer rendezésében is. Noha ez az opera gyerekek számára tökéletesen befogadható, igen komoly elemek is vannak benne, többek között a tegnap Mandy Fredrich által alakított Éj királynőjének szimbolikája is. Fredrich kiénekelte a háromvonalas F-eket, de a hátsó sorok számára, ahol ültem, jó lett volna, ha átütőbb hangon énekel. Ettől függetlenül a „Der Hölle Rache” igen jól szólt, a közönség fiatalabb tagjai nagyon élvezték. Hanna-Elisabeth Müller különösen emlékezetesen énekelte a foglyul ejtett királylány, Pamina szerepét. Színesen, kontrolláltan és összeszedetten énekelt, amitől a hangja az ‘Ach Ich fühl’s’ közben szinte ragyogott.

Cser Krisztián, Norma Nahoun és Rodolphe Briand magabiztosan és bátran hozták Sarastrót, Papagenát és Monostatost. A lila és kék parókás Három hölgy (Eleonore Marguerre, Olivia Vermeulen, Barbara Kozelj) szintén nagyszerűen szerepelt. Végül ne feledkezzünk meg a Három fiúról a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusából, akik egy ponton kisoroszlánnak is beöltöztek. Nagyon tisztán énekeltek, igazi élvezet volt nézni és hallgatni őket.

Megemlítendő egy-két egyedi és emlékezetes pillanat, például amikor Papagena, még idős asszonyként angolul próbált szót érteni a németül beszélő Papagenóval, aki közben angol hasonmását ébresztgette kétségbeesetten. A legvége felé pedig Papagena és Papageno „Pa pa pa pa” duettje közben a pár bimbózó szerelmét a háttérben feltűnő elmosódott gyermekalakok illusztrálták. Az elmosódott pantomimjelenetektől függetlenül Fischer izgatottan és élvezettel dirigált. A Budapesti Fesztiválzenekar jó formában játszott, de nem önkívületben – éppen annyira voltak lelkesek, hogy az operát könnyed és kényelmes tempóban adják elő. Ettől az nem vált lassúvá, inkább játékos és szórakoztató, gyerekek számára is élvezetes előadást láthattunk. Talán Papageno lehetett volna valamivel szellemesebb, de a színpadi hangverseny így is nagyszerű szórakozást nyújtott.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.